Az iszlám világ szent harcosai

Afganisztán az elmúlt években bezárta kapuit. A turisták elmaradtak, lélegzetelállító nevezetességeit már nem látogatják (jó, ha még állnak), az ország pedig meghajolt a fanatikus iszlám irányzatot követő tálibok előtt. A néhány éve még harcos szektaként vitézkedő hosszúszakállúak mostanra már elfoglalták Kabult és az ország északi hegyvidékein kívül már mindenhol egyeduralkodók. Még csak tanulják a kormányzást, de úgy tűnik, Afganisztán jóléte nem lényeges. A legfontosabb az iszlám terjesztése, felkészülés a dzsihádra.Ideális terep a kiképzésre Ázsia szívében Afganisztán. Nagy sivatagok, zord éghajlat, segítőkész kormányzat. Igaz, nem gazdag, de ez nem jelent akadályt. A világ minden táján vannak olyan alapítványok, amelyek pénzüket a szent harcosok képzésére fordítják. Az Egyesült Államok hírszerző szervezete, a CIA bizonyos államokat „terroristaveszélyesnek” tart, ilyen például Irán, Afganisztán, Irak stb. Ezek mindegyike jelentős összegeket adományoz a képzésre. Az az állam, amelyik nem tud erre pénzt áldozni, mint Afganisztán, természetben fizet. Szó szerint a természetes környezetét bocsátja rendelkezésre. Az egyik legnagyobb támogató az a Szaúd-Arábia, amely a harmincas években beengedte szigorúan zárt országába az amerikaiakat. Mivel az araboknak nem volt elég pénzük az olaj kitermelésére, koncesszióba adták az amerikaiaknak. Azóta a világ első számú nagyhatalma Szaúd-Arábiát nem bántja, mivel félti ezt a kizárólagos kitermelési jogot.A CIA jelentése szerint az elmúlt években ötvenöt ország mintegy 50-70 ezer gyermeke érkezett Afganisztánba, hogy mudzsahed, szent harcos legyen. Jórészt iszlám államokból érkeznek, hogy később oda küldjék őket, ahol éppen szükség van erejükre, legyen az Tádzsikisztán, Kasmír, Bosznia vagy Csecsenföld. A leglényegesebb az iszlám terjesztése, a dzsihád folytatása. A szent háború lehet katonai alakulatok elleni harc vagy terrorcselekmény is, a lényeg ugyanaz: az iszlám ellenségeinek megsemmisítése. Egy pakisztáni harcos úgy vélte, több mint száz embert megölt már, és ha azt a parancsot kapná, hogy robbantson fel egy emberekkel teli buszt, habozás nélkül megtenné.Az első jelentkezők a nyolcvanas évek elején érkeztek Afganisztánba, a szovjetek elleni honvédő háborúra. Azóta változott a világ, máshol is kitörtek vallási színezetű, vagy legalábbis egyesek által annak tartott háborúk. Az egyik kabuli kórház állítólag tele van fiatal harcosokkal, akik a világ vallási háborúiban sebesültek meg. Pakisztániak, jemeniek, szaúdiak, ujgurok, valamint a brit szigetekről érkezett muszlim fiatalok nyomják az ágyakat. Felépülésük után pedig azonnal visszatérnek a harcmezőre. Nem élvezik az ölést, bár sokszor volt részük benne, inkább a cél érdekében tartják szükségesnek. A megszerzett tapasztalatokkal és felkészültséggel pedig azután hazamennek, mivel sokan úgy érzik, „dolguk van” otthon is. A csecsenek az orosz inváziót akarják feltartóztatni, az afgánok a helyi ellenállást próbálják letörni, a pakisztániak pedig Kasmír és Dzsammu tartományokat akarják visszaszerezni hazájuknak. Az ujgurok ugyanakkor az évszázadok óta fennálló kínai uralmat akarják megtörni. Távol-keleti „talán-rokonaink” földjén ugyan jelenleg gyenge az ellenállási mozgalom, főleg a pénzhiány miatt. De sok fiatal képzi magát, hogy „importálni tudják a forradalmat”, az iszlám újjászületést. Egy nap talán az iszlám országok szervezete is úgy dönt, Ujgurföld fontos nekik, és ott is létrehoznak egy ellenálló bázist, erről azonban manapság még nincs szó.A harcosokat a valláson kívül összeköti egy erős kapocs: Oszama bin Laden, Amerika első számú közellensége. Bár a mudzsahedek nem találkoznak vele, csak egy-egy kiválasztott vezető, a szelleme érződik a táborokban. A tálibok („az iszlám tanulói”) minden segítséget megadnak neki, mivel elősegíti az iszlám ügyét, pénzt hoz az országba és különben is, ők még csak tanulják a kormányzást, úgy, mint az iszlámot. Azt elérték, hogy sok ellenségük már nincs az országon belül. A valaha oly rettegett hivatalos afgán hadsereg maradványa Ahmed Sah Maszud vezetésével gerillaharcot folytat a hegyekben. A kisebb rajtaütések során foglyokat ejtenek, de tudják, hogy nem érhetnek el komolyabb sikereket. Pénzük nagyon kevés, támogatóik pedig – bár számos ország tiltakozik a radikális iszlám törvények ellen – inkább szavakban támogatók, tettekkel nem igazolják elkötelezettségüket. A külvilág számára törvényes kormánynak megmaradt az a kétes értékű joga, hogy képviselheti hazáját az ENSZ-ben. Ám nem áll a hátuk mögött a legitimitást biztosító nép, így csak egy hangját hallató afgán menekült szintjén tud velük foglalkozni a világszervezet. A kormányhoz hű Maszud-féle felkelők (honvédők?) börtöneiben jelenleg mintegy 1200 fogoly van, köztük több mint száz külföldi. Rengeteg pakisztáni, akik az állítólag elsötétített buszokon érkeznek, hogy Afganisztánban kiképezzék őket, és visszatérjenek Kasmírba. Az iszlám lelkület, a tálib fanatizmus és a zord afgán környezet megedzik a testet és a lelket. A szent harcosok mindig készek lesznek meghalni az ügyért, és ez ellen senki sem tud tenni semmit. Emiatt pedig elsősorban India kell, hogy féljen.