Az önellenőr

Újságírói köznyelven egyszerűen apónak nevezték, hiszen hat éven át, 1988-ig a kezében volt a párt sajtóirányítása az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának (apo) vezetőjeként. Sokan féltek tőle, az újságírók korlátlan hatalmúnak tartották. Lakatos Ernő erről másképpen vélekedik. Szerinte a pártállami sajtó a tulajdonos jogáncselekedett, ahogyan a mai sajtó irányultságát is a tulajdonosok határozzák meg.A sajtóban az ön idejében jellemző volt a kézi vezérlés, a pártirányítás cenzúra. Egyetért?– Ez így nagyon le van egyszerűsítve. A sajtóirányítás lényege az én időmben, de korábban is az volt, hogy informálni kell. Azaz a sajtó kapjon teljes áttekintést a kormányzati munkáról és a párt irányító tevékenységéről.– A mesgyét meghúzták.– Így van. A kézi irányításon azt értem, hogy beleszólnak műsorokba, írásokba, megrendelnek, letiltanak anyagokat. Ilyen módszerrel nem találkoztam. Volt egy információs kör és különböző szintek. Az MSZMP Politikai Bizottságának ülései után a mindenkori agitációs-propaganda osztályvezető vagy a területet felügyelő titkár tartotta a tájékoztatót a főszerkesztők számára. Körülbelül tizennégy sajtóorgánumot érintett ez a rádiótól a televízión át a központi napilapokig.– Nyilván megadták a „direktívákat”, ahogyan ezt a pártzsargon használta. Azaz a párt irányított.– Így igaz, de hangsúlyozom, hogy általában nem volt eligazítás, hanem tájékoztatás a határozatokról. Persze javasoltuk, hogy ezt-azt érdemes hangsúlyozni, és nem árt, ha a sajtó végigkíséri a kormányzati munkát. Ugyanis a párthatározatok alapján alakult a kormányzati tevékenység is.– Az agitációs és propagandaosztály feladatai közé tartozott a közvélemény pozitív irányú befolyásolása. És voltak tabu témák, például a kábítószer-fogyasztás.– Az agit.-prop. osztály rossz elnevezés, semmi értelme nem volt, mert a valóságban a párt belpolitikai osztályaként működött. A névváltozásra tettem javaslatot, de hiába. Nos, voltak írott és íratlan szabályok a rendszeren belül. Az egyik: mindenkiről csak azt lehetett megírni, amit saját magáról is elmond. Tehát nem vehetett át senki egy nyugati hírt Bulgáriáról, ha a BTA nem adta ki. Az én időmben már lazult valamennyire a szigor. A Magyar Rádióban többnyelvű lehallgató szolgálat működött, a Szabad Európát is ott hallgatták, és gyakran átvették, leadták a hírt külföldi hírforrásból. Az általam tartott főszerkesztői értekezletekről rengeteg mendemonda kering. Egy újságíró azt írja a könyvében, hogy berendelték. Elkezdtem gondolkodni: hol volt ő ahhoz, hogy berendeljem akár én, akár valamelyik munkatársam. Kaptam Moldova Györgytől egy könyvet, az Ég a Duna címűt. Még ő is azt írja, hogy én személy szerint – bár ő nem volt ott, csak hallotta – azt mondtam: Bős–Nagymarost nemcsak eltűrni, de szeretni is kell. Elnézést kérek, hogy mondhattam volna? Ki az a barom, aki azt hangsúlyozza, hogy egy objektumot szeretni kell? Miért kellene szeretni egy objektumot?– Kanyarodjunk vissza a tabu témákhoz! Nem lehetett a hazánkban „ideiglenesen” állomásozó szovjet katonák ügyéről írni, 1956-ról egyenesen életveszélyesnek bizonyult, de a párt felső vezetését sem volt szabad kritizálni, Kádár János személyes dolgairól nemigen lehetett tudni. Tíz év óta nyugodtan bírálhatók a miniszterelnökök a sajtóban.– Igen. Ez más felfogás, a mi időnkben az volt az elfogadott, amit mi csináltunk. Egyszer egy főszerkesztő megkérdezte tőlem, milyen jogszabály, törvény alapján szólhat bele a sajtóba a Tájékoztatási Hivatal. Így válaszoltam: a tulajdonos jogán.– Ez azt jelenti, hogy a párt volt a tulajdonos?– A tulajdonosa volt a lapok nagy részének még olyan formában is, hogy állami volt a nyomda, a kiadó. Az újságok jelentős részét a pártkiadó, a másik részét az állami kiadó adta ki. És most mi van? Ugyanaz: a tulajdonos adja ki a lapot, ő a megrendelő, csak most más a tulajdonosi összetétel. Most is az kerülhet be a lapba, amit a tulajdonos akar. Ha mást tesz be, menesztik a főszerkesztőt. Tessék megnézni, hány helyen maradt meg ugyanaz a főszerkesztő az elmúlt öt évben?– Kádár Jánosról, Gáspár Sándorról vagy Németh Károlyról nem lehetett megírni az igazat. S ehhez még utasítás sem kellett.– Nem kellett, mert nem is voltak benne úgy a közéletben, mint a maiak. Orbán Viktor a Vörsre kihelyezett kormányülés után gulyáspartit rendezett a falusiaknak. Ilyen rendezvények nem voltak annak idején. Kádár János a mellettem lévő utcában lakott.– A Szemlőhegyi út fölött, a Cserje utcában?– Igen. Akkoriban a környékre költözött egy politikai bizottsági tag, és három hét múlva panaszkodott, hogy valami baj lehet vele, mert Kádár még nem hívta meg a lakására. Megnyugtattam, hogy soha senkit sem hív meg. Az ő lakása nem volt átjáróház, így éltek akkor a vezetők. Kádárról legalább tudták az emberek, hol lakik, Rákosiról csak akkor tudták meg, amikor 1956-ban megtalálta valaki a házában a párttagkönyvét. Meg is írták: úgy hagyta el az országot, hogy ittfelejtette a pártkönyvét.– A nyolcvanas évek elején letiltották Csoóri Sándort, mert előszót írt Duray Miklós Kutyaszorító című könyvéhez. Nem volt ildomos beszámolni a lengyel Szolidaritásról vagy Lech Walesa sorsáról sem.– Tagadhatatlanul volt ilyen.– Az akkori magyar újságíró-társadalom vagy a félelem légkörében dolgozott, vagy működött az önkontrollja, az öncenzúra.– Mitől kellett volna félnie? Mint volt rádióst kérdezem: tud-e olyan újságíróról a hetvenes évektől kezdve, akit megfosztottak a kenyerétől, elzavartak a pályáról? Egy nevet mondjon!– Hirtelenjében csak a rádióból kettőt is tudok mondani. Bába Ivánt elküldték a rádiótól, mert kapcsolatot tartott fenn az ellenzékkel. Nyakas Szilárdnak is távoznia kellett, mert egy tiltott balatoni kápolnatárlatról szeretett volna tudósítani. Mindkettőjüket kirúgták.– Ki rúgta ki őket?– A Magyar Rádió felmondott nekik.– Ezt a rádió akkori elnökétől kellene megkérdezni. Én nem is ismertem ezeket az embereket. Bába Iván egyébként a feleségem lapjában, a Családi Lapnál meseíró volt, soha senki nem mondta neki, hogy ne írjon. De arról is beszélhetnénk, hogy Torgyán József elvetette egy televízióstól a kazettáját! Húsz ilyen példát tudnék mondani. Értse meg, minden rendszernek van egyfajta sajtóirányítási politikája. Egy klasszikus esetet mondanék el. A mi időnkben a nyugati országrészen határzár, aknamező, „vasfüggöny” volt. Átment rajta egy szarvas. Osztrák oldalról is lőttek rá, magyarról is. Kemény tűzharc kerekedett, már nem a szarvasra lőttek, hanem egymásra. Éppen itt volt az osztrák tájékoztatási államtitkár, hogy előkészítse a kancellár útját. Azt mondta, nem kellene ezt a tűzharcot bolygatni, mivel magas szintű látogatásra készülünk. Nevetni kezdtem: nem lesz erről semmi a magyar lapokban – nyugtattam meg. De ő is el tudta intézni, hogy az osztrák lapok ne írjanak róla.– Ki döntött arról, hogy mit lehet elmondani, miről lehet informálni a közvéleményt, és miről nem?– Erre nagyon nehezen tudok válaszolni. Nem ismertem olyan politikai bizottsági tagot, Kádár Jánost is beleértve, aki valaha megfogalmazta volna, hogy a sajtóban ez legyen benne, ez pedig ne legyen. Úgy gondolom, ahogyan az újságírókban működött az önkontroll, úgy a sajtóirányítást is az önellenőrzés vezérelte.– Önről az a hír járta, hogy kemény volt, ordibált, jelentéstételre rendelte a főszerkesztőket. Mi igaz ebből?– Amikor nem tudják elmondani az emberről, hogy lopott, csalt, ivott, eladta a hazáját, ki kell találni valamit. Ez a legnagyobb kitaláció, hogy kiabáltam. Ezen mosolygok. Miért nem kérdezik meg a legközvetlenebb munkatársaimat, hogy milyen voltam?– A nyolcvanas évek magyar tájékoztatásának csődjét, a csernobili katasztrófa elhallgatásáért is magát tartják felelősnek. Erről ki tehetett?– Gorbacsov. Nem adták ki a hírt.– De a nyugati rádiók folyamatosan mondták, hogy az atomfelhőt nyugat felé fújja a szél.– Mondták, de nem nálunk mérték először a nagyobb sugárzást, hanem a finneknél és a svédeknél. Mert először északi irányba haladt a felhő.– S ha Gorbacsov zároltatta a hírt, mi miért nem közöltük?– Csak azt lehetett elmondani másokról, amit magukról elmondtak. Ez íratlan és írott szabály volt a szocialista országok között. Nem voltam itthon a csernobili robbanás idején, mégis ezt is a nyakamba varrják.– Telefonon adhatott utasítást.– Pekingből telefonon? Ne nevettessen! Két napig kellett volna könyörögnöm, hogy vonalat adjanak. Ez a tragikus eset sem tért el a megszokottól. Az MTI vezérigazgatója voltam, amikor Kelet-Berlinben megszökött egy orosz katona a bázisról, és géppisztollyal lövöldözött az Unter den Linden környékén. Belelőtt a nyugatnémet képviselet tisztviselőjének a gépkocsijába. Nem volt mese, öt perc múlva az egész nyugati világ sajtója harsogta, hogy Berlinben egy szovjet katona lövöldöz. A követségi negyedben a mi képviseletünk tagjai is látták az esetet. Megkérdeztük a TASZSZ-t, hogy mit lehet ebből kiadni. Azt válaszolták, semmit, mert a katona bolond. Erre azt mondtam, ha volt annyi esze, hogy megszökjön, akkor már nem bolond. Másrészt azért sem lehet bolond, mert vitte a fegyverét, hogy megvédje önmagát, gondolta, át tud menni a falon, csak azt nem tudta, hogy azon nem lehet átmenni. A lényeg az, hogy napokig nem adtak ki semmilyen hírt az esetről. A végén berlini tudósítónkra hivatkozva kiadtam egy kishírt, miszerint egy katonaszökevény Berlin szívében rálőtt egy gépkocsira, de az ámokfutás szerencsére nem követelt emberéletet.– Ki volt a főnöke, hogy megszegte a szabályt?– Senki.– Aczél György csak beleszólt az ilyen esetekbe?– Ilyen értelemben Aczél volt a főnököm. Mint miniszterelnök-helyettes, a kormány részéről ő felügyelte az MTI-t.– Felhívta ebben az ügyben, egyeztetett vele?– Nem.– Nem lett baj belőle?– Nem. Azért nem így működött a mechanizmus, hogy ilyesmiről szót váltsak Aczéllal. Sokat beszéltünk, de nem érdekelték az MTI belső ügyei. Amikor az oroszok bevonultak Afganisztánba, mint az MTI vezérigazgatója, éppen szabadságon voltam. Hazajöttem és összetalálkoztam Aczéllal. Megkérdezte: „Maga mit csinál itt?” Mondtam, hogy a bonyolult helyzet miatt hazatértem. Erre rám szólt: „Mit tud maga mondani erről? A francnak kellett feljönni! Maradjon a helyén, pihenjen, majd megmagyarázzák, akik csinálták.” Neki volt igaza, mert mit is tudtunk volna mondani.– Milyen alapon szemelték ki ilyen magas funkciókra? Volt az MTI vezérigazgatója, a Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese és az MSZMP KB agitációs-propaganda osztályának vezetője. Ez volt a legnagyobb hatalom.– Akkora volt, hogy mikor már nem voltam az osztályon, akkor jöttem rá, mekkora hatalom volt. S ez a szerencsém, mert nem éltem vissza vele. Nem láttam a napot. Reggel hétkor bementem, és este tízkor indultam haza.– Mit kellett ott annyit csinálni?– Sejti, mit jelentett az, hogy agitációs-propaganda osztály?– Halvány sejtelmeim vannak.– Kilenc alosztály tartozott hozzá. Ez volt a párt belpolitikai osztálya. Volt agitációs részleg, amely a tömegrendezvényekkel foglalkozott. Ebben működött kiadványszerkesztőség, ahol a párt propagandakiadványai készültek. Ide tartozott a közvélemény-információs alosztály. Az oktatási, a pedagógiai részleg a propagandával, neveléssel foglalkozott. Kevesen tudják, de hozzánk tartozott az Állami Egyházügyi Hivatal, személyesen Miklós Imre államtitkár is. Most már sejtheti, miért kellett látástól vakulásig dolgoznunk. A sajtóosztály csak egy volt a kilencből. És engem mindig erről az egyről faggatnak, a másik nyolcról senki.– Hogyan lett a rendszerváltozás idején keletnémet nagykövet?– Szóltak az orvosok, hogy kezd romlani a szívem, a vérnyomásom. Korábban megkérdeztem Kádár Jánost, miért nem kapok én soha a napos oldalon munkát, miért mindig olyan helyen kell dolgoznom, ahol az ember vért izzad. Mások kinéznek az ablakon, és süt a nap, ott a tenger... Az „öreg” erre azt mondta:„Milyen kérdés ez, maga egészséges!” Nem azt mondta, hogy okos, szép, szorgalmas, hozzáértő, hanem hogy egészséges. Végül magam kértem a felmentésemet 1988-ban Kádár Jánostól. Azt mondtam neki, csak egy kérésem van: ahol császár voltam, oda ne kelljen visszamennem pohárnoknak. Azt válaszolta, beszéljem meg Grósz Károllyal. Tőle azt kértem, hadd dolgozhassam a diplomáciában, hiszen két nyelvet is beszélek. Így kerültem Berlinbe.– Ha visszatekint a sajtóirányításban végzett munkájára, érez felelősséget vagy lelkiismeret-furdalást?– Adott határok között mozgott ez az ország, s mozog ma is. Akkor is, most is vannak tabu témák, most ugyanúgy van önkontrollja az újságírónak, mint az én időmben. Nincs lelkiismeret-furdalásom, nincs miért. Az akkori lehetőségek határain belül azt tettem, amit lehetett. Liberális sajtóirányítás volt a részünkről, és ennek hatása abban is megmutatkozik, hogy ma is szoros, jó a kapcsolatom sok vezető újságíróval, a sajtó meghatározó egyéniségeivel. Ezért ma is tudok mindenről mindent.