Búcsú a Wankdorftól

A naptár már régen nyarat mutatott, de a sötét felhők őszi hangulatot kölcsönöztek a svájci fővárosnak, az eső a levegőben lógott. A szokásos reggeli sétáját végző, apró termetű férfi leemelte fejéről széles karimájú kalapját, hogy magasba vetett pillantását semmi se zavarja, majd kísérőjéhez fordult, és meggondoltan kijelentette: „Fritz, ez a maga időjárása!” E rövid mondat jelentősége kilenc órával később, a legendás német rádióriporter, Herbert Zimmer-mann közvetítésében bontakozott ki: „Még kilenc perc a Wankdorf-stadionban. Az eső zuhog feltartóztathatatlanul, senki meg nem inog! Most Németország a bal szélen – Schäfer passzol Morlockhoz – a magyarok tisztáznak. És Bozsik, mindig és mindig Bozsik – a magyarok jobbfedezeténél a labda –, de most elveszti Schäferrel szemben – Schäfer középre ível – fejes – hárítanak – hátulról Rahnnak kellene lőnie – Rahn lő – gól! Gól! Gól! Gól Németország javára!” Beteljesedett a reggeli séta jóslata, a német labdarúgó-válogatottat irányító Sepp Herberger reménye: a felázott, nehéz talajon a Fritz Walter dirigálta együttes az 1954-es világbajnokság döntőjében 3-2-re verte a nagy esélyes magyar csapatot. Azóta a Wankdorf-stadion történelmi értékű sportlétesítményként él a németek emlékezetében: mindössze kilenc esztendővel a második világháború befejezése után a nemzetiszocialisták által mind erkölcsileg, mind gazdaságilag tönkretett nép első alkalommal tudott nemzetközi elismerést kiváltó sikert aratni.A „berni csoda” legendás színhelye július 27-én megszűnik létezni, a hetvenhat éves múltra visszatekintő, kiöregedett, megrokkant arénát lerombolják. Utolsóként a gondnok, Markus Burkhalter hagyja majd el a mítoszi futballszínpadot, amelynek összeomlással fenyegető, keleti lelátóját már huzamosabb idő óta vasrács teszi hozzáférhetetlenné, amelynek pincéjében áll a víz, amelynek öltözőiben még mindig a két csapatkapitány, Fritz Walter és Puskás Ferenc emléke kísért. „Szuvenírként ezt viszem magammal, és nem adom oda senkinek!” – emeli a magasba kulcscsomóját. Elődje, a közel nyolcvanesztendős Walter Brönnimann szomorúan jegyzi meg: „Éveken keresztül egyenesen elkorhasztották a stadiont, azzal biztatva, hogy majd újat építenek a helyére. Néha-néha felmegyek a lelátóra, és látom magam előtt a zuhogó esőben álló Herbergert kabátban, kalapban, megtántoríthatatlanul.” A feledés fenyegető hangulata borul máris a romra. Az arénát üzemeltető társaság elnöke, Orlando Mordasini pedig az elszalasztott lehetőségek miatt őrlődik: „Miért nem fordultunk a német nyilvánossághoz? Miért nem kértük a Sepp–Herberger Alapítvány segítségét a stadion megmentésére?” Német futballmúzeum svájci földön? „A romok jelentőségét csak akkor fogjuk fel, ha magunk is romokká váltunk” – Heinrich Heine gondolatai itt is érvényesek. Közben azonban a németek figyelme is a jövőre összpontosult: az 1936-os olimpiai játékokra épült berlini stadiont átépítik, a Ruhr-vidéken Európa legmodernebb arénája, „Auf Schalke” várja felavatását, az átalakított hamburgi Volkspark-stadion reklámfeladatnak tesz eleget „AOL-aréna” név alatt. A Wankdorf-stadion pedig búcsúzik – lerongyólódva, elhagyottan. A jelen mércéivel mérve szinte elképzelhetetlenül szerény, 230 ezer frank költséggel épült 1925-ben, 22 ezer főnyi befogadóképpességét a harmincas években 40 ezerre bővítették, az ’54-es világbajnokságra ötmilliós befektetéssel renoválták – soha nem számított futballkatedrálisnak, mint a londoni Wembley-stadion, sokkal inkább a svájciak józan tárgyilagosságra hajló beállítottságát tükrözte vissza. Valójában azt követően virágzott ki igazán, hogy bekövetkezett a „Fritz Walter időjárásjóslata, amelyet a Nationalelf ma nyolcvanéves, örökös tiszteletbeli csapatkapitánya így magyaráz: „Katona voltam Szardínia, Korzika meg Elba szigetén, ahol maláriát kaptunk. Azóta nem szeretem a hőséget. Akkor érzem jól magam, ha esik az eső. Ráadásul mint jó technikával rendelkező játékos, a nedves füvön még jobban tudtam érvényesülni.” A magyar „csodacsapat” ellen győztes együttes legendáját a modern média produkciója őrzi majd tovább: Sönke Wortmann rendező a jövő nyáron kezdi meg a Berni csoda című film forgatását, az eseményeket egy német család sorsába ágyazva: az orosz hadifogságból tíz esztendő után hazatért apa által kiváltott krízishelyzetből a kilencéves gyerek, Matthias a válogatott labdarúgók iránti imádatba menekül, hőse a győztes gólt szerző Helmut Rahn. Az ’54-es döntő néhány megismételt jelenetének rögzítésére a mönchengladbachi Bökelberg-arénában kerül majd sor – a valós történelmi keret szolgáltatására alkalmas Wankdorf-stadion már nem létezik. Emlékét csak a hangszalagra rögzített közvetítés őrzi: „Fritz Walter kivágja a labdát az oldalvonalon túlra – ki tudná ezt rossz néven venni tőle? A magyarok bedobáshoz jutnak, a labda Bozsikhoz kerül – de vége! Vége! Véééége! A találkozónak vége – Németország világbajnok!”