Egy pár virsli

A vacsoráról rendszerint készakarva megfeledkezem. Olykor bekanalazok egy kis aludttejet, mert az elősegíti az emésztést. És hébe-hóba bekapok egy pár virslit tormával, mert az ilyen vacsora az ifjúságomat hozza vissza, annak ellenére, hogy ezek a mai virslik már nem olyanok, mint azok a régiek voltak.Szólt a zene a nagy kocsmában, még mindig hallom a keringőt, valamelyik operett slágere volt akkoriban: „Hopsza, Sári, hopszasza...!” Aztán meg „A nők szívét ki ismeri?” S mi sorra kértük fel a lányokat vasárnap esténként. Rózsikát azért, mert gazdag volt, Jolánkát azért, mert szép volt, és szerepelt a műkedvelő együttesben. Csengő szopránja mellett suttogni is tudott: „Sándor, eljöhetne hozzánk valamelyik délután uzsonnára!”Persze hogy elmentem. „Szabad egy táncra, kedves?” Forogtunk a valcer csodálatos muzsikájára, Hopsza, Sári, hopszasza. Amikor pihenőt tartott a zenekar, a kocsmáros kihordta a megrendeléseket, porcelántányéron egy pár virslit tormával. „Wachtmeister Kessler!” – szólítottuk fizetéskor, mert valaha őrmester volt, még a német hadseregben, az első világháborúban. És ő ilyenkor vigyázzba merevedett: „Jawohl!”Ha mostanában virsli kerül elém az asztalra, azoknak a régi táncmulatságoknak a hangulata is újraébred bennem. Látom Rózsikát, a gazdag temerini paraszt lányát. Elvették a földjét, államosították a nagy tanyát. Jolánkát meg kikísérték a Dunára, és agyonlőtték, mert Jolánka zsidó volt. Ha ilyenkor egy-egy pillanatra behunyom a szemem, érzem, hogy forog velem az egész táncterem. El kellene kiáltanom magam, mint régen: „Wachtmeister Kessler!”A múltkor, amikor a feleségem rokonlátogatóba utazott egy-két napra, s egyedül maradtam otthon, elhatároztam, hogy virslit vacsorázom. Volt ugyan aludttejem is a hűtőszekrényben meg hideg sonkám, de a virsli mellett döntöttem. S mikor elindultam a sarki boltba – nem, nem képzelődöm –, valóban hallottam azt a régi zenekart játszani, a temerini tamburásokat, köztük Dolfit, aki nekem mindig jutányosan megszámított egy-egy éjjelizenét. Merthogy ő is arrafelé tartott haza reggeltájt. Kis tamburáján elpötyögtette a „Csak egy kislány”-t Rózsika ablaka alatt. Rózsika erre halkan kinyitotta a fél ablakszárnyat, és kiadott nekem egy stampedli törkölyt. (Jolánkánál mindig likőrt ittunk.)Leballagtam a sarki boltba, sokáig tétováztam a bőséges kínálat láttán, de uralkodtam magamon, csupán egy pár virslit vettem. Tormám és mustárom van otthon.Bevallom, kissé restelkedtem fizetés közben, mert a pénztárt kezelő fiatal lány hangosan rám szólt: „Öreg, miben viszi? Szatyrot nem hozott a virslinek?” Ezen nevettek a pénztárnál várakozók. Én kapkodtam a zsebem felé, de nem volt nálam a kis selyemszatyrom. Beraktuk egy papírzacskóba a virslit, zsebre tettem, és eliszkoltam.A bolttal szemben van a patika, ott meg szoktam állni, betekintek, hátha meglátom Borika szép fejét. Ha ott van, betérek egy pohár vízre, s megpihenek a kerek kis asztal mellett, amelyen vizeskancsó és poharak egész sora áll.A ligeti átjárónál megdöccentem. Szép idő volt. Kiülhetek még egy félórát valamelyik padra, ott várva meg az alkonyt, azt a legcsodálatosabb pillanatot, amikor a madarak hirtelen elhallgatnak. A nagy-nagy csendet.A zöld lámpa itt csak másodpercekig világít, alig tudok átérni a ligeti oldalra. Szednem kell a lábam. De csak a padsorig jutok, amikor hallom mögöttem a fékcsikorgást, majd egy rémületes vakkantást. Megfordulok: tarka kiskutyát gázolt el egy autós. Néhány járókelő összefutott. A gázoló autós kiszállt a kocsijából, a kutya tetemét a lábánál fogva a járda mellé húzta, majd elrobogott. Megérkezett közben a 75-ös troli, arra felszálltak a bámészkodók, s egyedül maradtam a kutya rángatódzó tetemével. Még élt.Mintha ismerném is. Láttam már itt a ligetben. Lehet, hogy kóbor eb. Át akart szaladni a piroson. Lehajolok hozzá, abban a pillanatban kinyitja a szemét. Mélység örvénylik benne. Nem tudom, mi indít arra, hogy a zsebembe nyúljak, és elővegyem a virslit. Talán utolsó pillanatát szeretném megszépíteni. Az orra alá tartom. Megszagolja és megnyalja a kezemet. Aztán örökre behunyja a szemét, de rándul egyet, utoljára. Én meg elindulok hazafelé. A sarkon visszafordulok. Mintha követne valaki. Vagy csak az a bozontos kutya lépked halkan a szívemben?