Elfeledett Bajcsy-Zsilinszky?

A Magyar Nemzet egyik olvasója, Nádasi István Hédervárról joggal tette fel a kérdést a szerkesztőséghez címzett levelében, hogy „valóban feledésbe merült, és alig érzékelhető Bajcsy-Zsilinszky Endre szellemisége manapság?” Mivel néhány közíró neve mellett az enyémet is úgy említi, mint aki igennel felelne a kérdésre, szeretném felvázolni a mártír politikus időtálló gondolatait és egyéniségét.Négy évtizede foglalkozom Bajcsy-Zsilinszky történelmi alakjával, és mind kandidátusi, mind akadémiai doktori értekezésem az ő életpályájáról szól. Akad, aki szerint a legjobb portrét Bajcsy-Zsilinszkyről egykori munkatársa, az 1978-ban elhunyt Féja Géza rajzolta meg.Ha már a kortársaknál tartunk, akkor én inkább Ilylyés Gyulát idézném, aki ezt írta róla: „Olyan pályavég, mint az övé, sugarat vet a pályakezdésre is, még a rossz súrolásával is, egy szennyező társadalomban. Kiáltóan egyéniség, de fő jellemzője mégis az, ami benne közösségi. Amivel képvisel és parancsot hajt végre. Egy hite szerint való nemzet képviseletében, egy szellemsereg parancsát. Volt pillanat, nem is egy, amikor Zsilinszky volt a magyarság, úgy jelképileg, hogy mégis valóságosan. ”Egy másik barátja, aki munkatársa és lapszerkesztője is volt egy időben, Kodolányi János írja róla: „Romantikus hős volt egy olyan korban, amely már nem értette a romantikát. De Magyarországnak ezekben a végzetes években ilyen romantikus hősökre volt szüksége.” Zsilinszky egyik bölcselő hajlamú lapszerkesztője, Simándy Pál brechti drámai hőst lát benne, akinek lehetősége lett volna elkerülni a szenvedést, a halált, mégis a harcot választotta. Romain Rolland küldetéses emberét idézi Simándy, aki a Jean-Christophe második kötetét így zárja: „Nem azért élsz, hogy boldog légy. Azért vagy a világon, hogy betöltsed rendeltetésedet. Szenvedj, tűrj, menj a halálba, ha kell...”Kovács Imre népi író joggal írta róla, hogy „ember volt, magyar volt, vállalta a sorsot, megmutatta, hogyan kell a hazáért élni, és ha már élni nem lehet, hogyan kell meghalni. Bátor ember volt, a legbátrabb, akit ismertem”. Kovács Imre jól ismerte azt a Zsilinszkyt, aki már az első világháború lövészárkaiban a parasztkérdésről írt tanulmányt; a húszas évek elején ugyan az ellenforradalom és a fajvédők soraiba állt, de 1922-től kezdve a derecskei, majd pedig a tarpai parasztság képviselőjeként eme legnagyobb társadalmi osztály problémáival foglalkozott.Író kortársai közül Tamási Áron is a barátai közé tartozott, és amikor 1935-ben Tarpára készült, hogy részt vegyen Bajcsy-Zsilinszky képviselő-választási gyűlésén, a főszolgabíró – nyilván Gömbös miniszterelnök utasítására – csendőri segédlettel nem engedte be Tarpára, és elrendelte, hogy a legközelebbi vonattal utazzon vissza Budapestre! Másnap, március 31-én volt a választás, amikor is a tarpai kerületben Gömbösék szélhámos jelöltje, Kenyeres-Kaufmann lett a győztes. Erre Bajcsy-Zsilinszky lemondott vitézi rangjáról, és ezt Leteszem vitézi rangomat című vezércikkében is megírta Szabadság című lapjában.Politikai pályájának legpozitívabb szakasza az, amikor Hitler hatalomra kerülésétől kezdve kiállt a Magyarországot is fenyegető náci veszély ellen, holott ugyanakkor Gömbös miniszterelnök volt az első európai kormányfő, aki „tiszteletét” tette Hitlernél. Bajcsy-Zsilinszky erre reagálva a harmincas évek közepétől szövetségre lépett a demokratikus baloldal pártjaival, és a Nemzeti Radikális Pártjával fuzionált a Független Kisgazdapárttal. Amikor pedig a világháború eseményei – előbb a lengyel tragédia, majd Jugoszlávia feldúlása – megsemmisítették Duna-konföderációs terveit, és a németek megszállták Magyarországot, Zsilinszky a Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának élére állt.Portréjának megrajzolásakor nem nélkülözhetjük azt a saját egyéniségéről szóló vallomását, amelyet 1939-ben a Magyar Nemzet főszerkesztőjéhez, egyik közeli barátjához, Pethő Sándorhoz írt levelében olvashatunk: „...én valójában jogász vagyok szellemiségem szerint, és huszár egyéniségem szerint...” Nem mindennapi jogi műveltsége mellett hangsúlyoznunk kell a történelem iránti fogékonyságát és hallatlan érdeklődését. A Mátyás királyról írt történeti esszéje, az Erdélyről szóló – eredetileg angol nyelven Svájcban megjelent – munkája, de főleg a Helyünk és sorsunk Európában című, Teleki Pál támogatásával publikált műve a szakma számára is bizonyítja történészi képességeit.Hogy mennyire időszerű ma is egyik-másik megállapítása, azt bizonyítják külpolitikánkról írt művének alábbi sorai: „A magyarság csak dunai politikát csinálhat, ezért meg kell hogy találja egyelőre a modus vivendit, aztán a szorosabb együttműködést, végül a szerves összekapcsolódást a többi dunai népekkel.” Majd hozzátette: „A magyar ügy csak akkor győzedelmeskedhet, ha mellette van az európai és a világközvélemény.”Azért idéztem néhány kortársa megnyilatkozását, hogy e neves személyiségek segítségével mutassam be azt a Bajcsy-Zsilinszky Endrét, akiről szeretett hazája és nemzete oly sajnálatos módon megfeledkezni látszik...