Emlékeink kispadjai

Aligha lehet nagyobb kincs az emberismeretnél, mert aki ennek birtokában van, azt kevesebb meglepetés éri az életben. Nagyapáink mondogatták ezt réges-régen, abban az időben, amikor a becsület még féltett valuta volt.Emberismeret! – ízlelgetem a nyelvem hegyével, miközben nagyokat kacagunk Gáborral, régi iskolatársammal. Svédországban él Gabus, és minden májusban meglátogat. Régebben együtt utaztunk Újvidékre iskolai találkozókra, de már csak ketten maradtunk a régi osztályból. Diákkorunkban Gabust tartottuk a világ „legjobb” emberismerőjének. Hogy miért? Elmondom. Egy iskolai kiránduláson tántorgó részeg került a szemünk elé. Félig telt pálinkásüveget lóbált a kezében, és kurjongatott.Gabus erre komoly arccal a tanárunk elé állt, és azt mondta: „Tanár úr, ez az ember alighanem részeg.” Nevettünk. Miért alighanem? Talán inkább alaposan! Ettől fogva Gabuson rajta maradt az „emberismerő” jelző. És ő örömmel vállalta. Sőt hitt is ebbéli képességében.Mióta elmaradtak a régi diáktalálkozók, hozzám jár vendégségbe. Olyan történeteket idézünk fel ilyenkor, amelyektől hangosan kacagunk. Most is ezt tesszük a Városligetben, amikor hirtelen megjelenik egy idős ember sortban, vékony trikóban és fogvacogva, mert hűvös szél kerekedett. Nem mulaszthatom el a nagy pillanatot, meglököm a könyökömmel Gabust a szokatlan látványra: „No, emberismerő, mondd hát, ki ez az öreg?” Gabus már mondja is, szinte gondolkodás nélkül.„Hogy ki lehet ez az öreg, aki ilyen hűvös időben ilyen lengén öltözik? Várjál csak! Azt mondta reggel a meteorológus, hogy ma meleg, fülledt idő várható. No, akkor hát ki lehet szerinted? A meteorológus rokona, családtagja, aki azért indult el ilyen öltözékben, hogy megvédje a meteorológus szavainak hitelét. Egyszerű családi vállalkozás a szakma tekintélyéért… Csak életveszélyes, mert tüdőgyulladást lehet tőle kapni...”Persze tudom, hogy minden szava badarság, de azért hitelt adok neki. S ez megint csak jó ok a nevetésre. Belékarolok, járjuk tovább a ligetet. Az egyik kanyarban megtorpanok, a kispadon egy idősebb asszony üldögél. Ismerem már, mindennap ott látom, ugyanazon a padon. Hogy ki lehet, azt Gabus mondja máris, aki belém karolva tovább játssza a szerepet. „Látod, mivé lesz az a kék szemű, szerelmes kislány, aki valamikor... Mikor is? Talán az ötvenhatos forradalom napjaiban itt adott találkát Ferinek vagy Jánosnak vagy valakinek, akibe halálosan beleszeretett?! Itt várta a megadott napon, alkonyatkor, repeső szívvel, de a fiú nem jött el a találkára. S azóta sem látta. Soha többé nem találkoztak, az a bizonyos Feri vagy János örökre eltűnt az életéből. Talán meghalt valahol a Kádár-rendszer börtönében. Talán hóhér kötele várta, mint annyi magyart. Azóta ez az aszszony ide jár a szabad idejében, s eljátssza magában, hogyan is zajlott volna le az első találkozás… Látod, barátom, az ilyesmit nevezik sírig tartó szerelemnek. Ha ilyen esetet látok, Heloise és Abelard jut az eszembe. És még valaki...”Elhallgatott, szinte megdermedt. Összehúzott szemmel állt, mint aki a múltat kémleli, s lát is ott valamit. „Szőke volt ő is. Most jutott az eszembe. A Duna utcában lakott, Újvidéken. A parkban találkoztunk néha… Mirjana volt a neve...”Elkomorodott. Sokáig szótlanul lépkedett mellettem, az ebédet sem ette végig, nyugtalanság fényét láttam a szemében. Aztán kijelentette, hogy fontos dolga van Újvidéken, s nyomban indul is. Majd ha ideje lesz, újra meglátogat.Visszamentem a Városligetbe, s megszokott padomon üldögélve követtem gondolatban Gabus utazását. Most lépte át Horgosnál a határt. Most Zentán lehet. Most Óbecsén. Aztán Újvidék következik. Mire bealkonyul, odaér. Ahhoz a kispadhoz.Közben én is elzarándokoltam egy régi-régi kispadhoz, mert mindenkinek él a szívében egy kopott kispad valahol. Víz partján, erdők tisztásán, dombok tetején vagy csak a liget sűrűjében. Teljesen mindegy. Az enyém a Duna partján áll egy kis bácskai faluban, azon ültem együtt a kedvessel, akinek – emlékszem – azt ígértem, csak fogja meg a kezemet erősen, elvezetem akár a világ végére is. Át a túlsó partra.Ki hitte volna akkor, hogy ilyen közel lehet a túlsó part, és egyszer majd valóban odaérünk az alkonyatban? Mert mindenkit vár valahol egy kispad, amelyre le kell ülnie emlékezni...