Hab a Rajnán

A környezetvédelmet nem úgy kell tanítani, hogy ha felnőtt leszel, akkor majd szemetelhetsz, de most még szedd össze, amit máseldobált. Az a baj, hogy ma a hulladék eltakarítása folyik ahelyett, hogy a keletkezését előznék meg, vallja Vásárhelyi Judit, a Független Ökológiai Központ alapítója.Amikor két környezetvédő van egy családban, hajlamosak vagyunk családi örökségre gondolni. Öccse, Vásárhelyi Tamás a Természettudományi Múzeum közművelődési főigazgató-helyetteseként neveli a látogatókat a természet szeretetére, óvására. Ön pedig a fél életét a Dunának, a fáknak, az állatoknak szentelte.– Az öcsém mindig biológus akart lenni. Azt mondja, volt némi szerepem abban, hogy elgondolkodott rajta: a világon csak nyolc ember érti a nagydoktori dolgozatát. Attól fogva erőteljesen a környezeti nevelés felé is fordult. Ezzel szemben én először írni akartam, de hamar rájöttem, hogy ezen a pályán a nőknek nincsen becsületük. Angol–skan-dináv–könyvtár szakot végeztem, az egyetemi doktorimat nordisztikából írtam. Egyetemi éveim alatt azonban sokat voltam terepen is a biológusokkal. Az öcsémmel egymás kezébe adtunk könyveket. S bár kimondottan családi indíttatásról nem lehet beszélni, rám nagy hatással volt egy apámmal folytatott beszélgetés. Vegyészmérnök volt és műszaki fordító, aki a hidegháború idején, a hatvanas évek elején olvasta, hogy a Rajnán egy méter magas hab úszik, amelybe ha belecsúszik valaki, soha nem kerül elő. Nem kell tehát világháború a pusztuláshoz, mondta. Évekkel később a Szilágyi Erzsébet-kórussal arra utaztam. Lestem, kerestem a Rajnán a méteres habot, de csak gyönyörű vidékeket láttam.– A Rajnától a Dunáig vezetett azután az útja. Pontosabban az alternatív Nobel-díjjal elismert Duna Körhöz. Hogyan került a Szabó Ervin Könyvtár munkatársa a folyó és a készülő gát közelébe?– Máig emlékezetes Vargha Jánosnak 1981-ben a Valóságban megjelent írása Bős–Nagymarosról. Úgy hiszem, már a skandinavisztikához is azért vonzódtam, mert azokban az országokban érzékelhető volt a demokrácia társadalmi jelenléte. És az 1956-os pesti, Széna téri eseményekre is úgy emlékszem máig, mintha felnőtt fejjel éltem volna át. A kényszerről írt Vargha János is, arról, hogy valamit ránk akarnak kényszeríteni. És úgy tűnik, ez ellen mindig is védekezett a természetem. Bába Ivánnal együtt a nyolcvanas években ellenzéki ügyekkel foglalkoztunk. A gátról 1984-ben a Belgrád rakparton rendeztek pódiumvitát, amelyre a gátat építők nem, csak az ellenzők jöttek el. Sürgés-forgás követte, írógéppel pötyögött petíciót hordtak széjjel. Sok energia ment el, rossz megtérüléssel. Az Iparművészeti Főiskolán is próbáltak Duna-tájvédő egyesületet alakítani. Ebben a hangulatban telt el az egész nyár. Szeptemberre azután kiderült, hogy nem engednek semmit, így Vargha János lakásán megalakult a Duna Kör. Akkor már más szerveződések is jelen voltak, a radikálisabb Kékek vagy a csak a nagymarosi gát ellen küzdő Duna Barátai. Amikor a Duna Kör megkapta az alternatív Nobel-díjat, kettőnket, Varghát és engem delegált a társaság a díj átvételére. Vargha kapott útlevelet, én nem. Talán mert én a politizáló és nem a tisztán ökologikus vonulatot képviseltem.– Mi volt ebben az időszakban a fontosabb: a politikai mozgástér kibővítése, a tiltakozás vagy a Duna és a gát ügye?– A Duna Kör megalakulása azért is fontos volt, mert jelölteket indíthattunk az 1985-ös országgyűlési választáson, és a jelölőgyűlések alkalmat adtak arra, hogy legalább kifejtsük az embereknek a politikai és szakmai véleményünket.– A nagy lendület végül mégis kisodorta a politikából. Ha benn marad, ma talán a Parlamentben ülhetne.– A nézetkülönbségek miatt osztódással szaporodtak a különféle szervezetek, és Bába Ivánnal beláttuk, hogy nem lehet mindenhol ott lenni. Tagja és kétkezi munkása voltam a Társadalmi Kezdeményezések Hálózatának, amelyik eleinte valóban azt szerette volna, ha az ellenzék különféle csoportjai párbeszédet folytatnak egymással. Ez fontos része volt akkoriban az önismeretnek is. Ebből a szervezetből lett azután az SZDSZ. Nagy vita folyt arról, szabad-e, kell-e párttá alakulni. De az MDF akkor már párt volt, és pánikba estek, hogy lekésnek valamiről. És akkor kiment egy körlevél, hogy a Jurta Színházban pártalakítás lesz, és aki nem ért egyet ezzel, az el se menjen. Ezt a megoldást nevezték később, teljes joggal, bolsevik puccsnak. Azóta sem lettem párttag. Meglepődve tapasztalom, hogyan hamisítják meg utóbb a történelmet. Meg kellene írni pontosan a Duna Kör vagy a Társadalmi Kezdeményezések Hálózata és az SZDSZ kapcsolatának a történetét. Így hát kimaradtam a politikából, és ez jól is történt, mert hiányzik belőlem az, ami egy jó politikusra jellemző. Például a csalhatatlanság érzése. Az való nekem, amit itt, az ökológiai központban végzünk, a sok aprómunka, az alulról építkezés, még ha kicsi is a megtérülés.– Tíz éve hozta létre a Független Ökológiai Központot. Valóban kilátástalan harc ma „civilként” küzdeni Magyarországon?– A nagypolitika és a civil szféra pompásan kiegészíthetné egymást. Vannak is ilyen példák. A nagycsaládosok egyesületének a programja beépült a kormányprogramba, méghozzá egy olyan kormány programjába, amelynek tagjai maguk is sokgyermekesek, hitelesen képviselik a család intézményét. Ugyanakkor, miközben bizonyos politikai intézkedések hatása számítógépen kikalkulálható, a környezeti összefüggések bonyolultabbak, a következmények nehezebben mérhetők statisztikai adatokkal. Így ennek az érvrendszere is hosszabb távú összefüggésekre hivatkozik, nehezebben mozgósít. A közérdek nehezen válik önérdekké, fontosságának megértetéséhez sok érvelés kell, és az emberek elfáradtak. A civil szervezetek nem élnek egy sor olyan jogi lehetőséggel, amely a rendelkezésükre állna. Magam is virrasztottam a Roosevelt téri fák mellett, de nyilvánvaló volt, hogy a tiltakozás jogi lehetőségeit lekéstük. Nem sikerült megakadályoznunk azt sem, hogy felépüljön a Mammut üzletközpont a Széna téren, hiába tettünk le szakértői jelentéseket az asztalra arról, hogy a Hűvösvölgy felől érkező tiszta levegőnek az egyetlen megmaradt útját is elzárja a hatalmas épület. Sok energia, lelkierő kell ahhoz, hogy az ember a vesztett ügyek után újra összeszedje magát.– A vízlépcső felépítését azonban sikerült megakadályozniuk, ami óriási és váratlan eredmény volt. A világnak azonban egyre több energiára van szüksége. De milyen forrásokból?– A decentralizált energiatermelés jól működik. Dániában számtalan szélkerék forog, amelyek ki tudnak elégíteni helyi igényeket. De jó forrás lehet a nagy esésű hegyi patakok vize is. És ki kellene használni a megújuló energiákat is, így például azokat az energiaerdőket, amelyeket kimondottan ipari célból ültetnek. Ezeket ki kellene vonni az erdőgazdálkodási törvény hatálya alól. A fa elégetése során keletkező szén-dioxidot a másik fa elnyeli, így gyakorlatilag hosszabb távon nem keletkezik környezeti szennyezés. De vannak más, kihasználatlan módszerek is. Ilyen az energiahatékonyság növelése – Svédország a jó példa –, ami negyvenszázalékos energiamegtakarítást eredményezhet. Elsősorban arra lenne szükség, hogy átszocializálódjon a műszaki értelmiség, például ne a hulladék eltakarítását, hanem a prevenciót, a hulladék keletkezésének a megelőzést tekintse legfontosabb feladatának.– Ezeket a gondolatokat szeretné elterjeszteni a központ is?– Az alapgondolat a közösségi környezetvédelem meghonosítása volt. A fogalmat és a hozzá kapcsolódó akciótervet Amerikában dolgozták ki. A lényege, hogy egy közösség, például egy város felelősen gondolkodó tagjai együtt keressék meg azokat a helyi gondokat, amelyeken segíteni szeretnének, majd közösen, megállapodásra jutva döntsék el, melyiket ítélik közülük a legfontosabbnak. Azután próbálják meg orvosolni a problémát. A központunk 1992-ben és ’94-ben Magyarország négy városában próbálkozott e módszer meghonosításával. Kiderült, hogy az együttműködő tervezés a kisebb városokban működőképes, olyan nagyvárosokban azonban, mint Debrecen vagy Pécs, nem hozott sikert. Túlságosan nagyok és lelkesek voltak, mégsem tudtak egyezségre jutni. De Sátoraljaújhelyen azóta is sikerrel folyik a szelektív szemétgyűjtés. Ugyanakkor nyilvánvalóvá vált az is, hogy Amerikában nagyobb a hajlandóság az önkéntes munkára. Szükség volt tehát a magyar adaptációra. Szentendrén és Baján már ezzel próbálkoztunk.– Több sikerrel?– Először is tudomásul kell venni, hogy minden város egyedi képlet, „individuum”. Tehát meg kell ismerni, tudni, kik azok, akik hajlandók részt venni egy közösségi környezetvédelmi tréningen, és rá kell őket venni, hogy amit elhatároztak, tegyék is meg. Az eddig tréningezett tizenegy közösségből kilencnek ez sikerült.– Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a felnőttek már reménytelen esetek. Nincs nagyobb esély a környezetvédő szemlélet kialakítására a fiatalok között?– Azt hiszem, egyszerre kell és lehet több nemzedéket nevelni. De a fiatalokat nem úgy, hogy majd, ha nagy leszel, szemetelhetsz, de most még szedd össze a másét. Imreh István erdélyi történész 1973-ban írt először a székely rendtartó falu törvényeiről, amelyek szabályozták mindazt, amit egy faluközösség a közös területeken végezhetett, és végezni köteles volt. E leírásból nyilvánvaló, hogy a székelyek számára a föld sajátos értéket jelentett, a közerdőt és a közös földeket közösen tartották rendben, és szigorú előírások szerint részesültek a javakból. E szabályok nemcsak a jelenről szóltak, hanem arról is, hogy a környezetet csak úgy használhatja egy közösség, ha jó állapotban tudja továbbadni az utódoknak. Még az 1920-as években is létezett Erdélyben ilyen közös szántó. Mindebből az is látszik, hogy a demokrácia Magyarországon nem hagyományok nélküli, nem másoktól kell megtanulnunk. Létezik legalább három hatalmas forrásunk, amelyből meríthetünk: a magyar mezővárosok története, a református egyház előírásai és a rendtartó falu szabályai.– Nem utópia ma reménykedni azoknak az erkölcsöknek és szabályoknak a visszatérésében?– Nem, mert volt működőképes példájuk. Ezek a rendszerek természetesen fejlődtek, alakultak, javítgatták őket. De gondoljunk csak arra, hogy a kárpótlási törvény következtében egy hektárnál kisebb erdőterületek kerültek magántulajdonba, amelyeken lehetetlen a gazdálkodás. Ezért erdőbirtokossági társulások alakulnak, és ezek bonyolult előírások szerint kell hogy működjenek. Eltűnt egy régi, alul kialakult gyakorlat, a pótolása nagyon nehéz, és az eredmény soha nem lesz olyan jó. Nekem már az is jólesik, hogy léteztek ilyen közösségek, és természetes volt bennük a közért végzett munka. A mások energiáit érzékelve feltöltődik az ember, újra felerősödik benne a közösség iránti vágy.– Amit végez, az mégsem szociális munka, hanem alapos szakmai ismereteket követelő tevékenység. Nem kevés ehhez a bölcsész tudása?– A környezet- vagy az erőforrás-gazdálkodás nagyon sok szakmával, diszciplínával érintkezik. Egy magamfajta bölcsész akkor hozhat hasznot, ha van környezetérzékenysége, de tudja azt is, hol ér véget a kompetenciája, mikor kezdődik a másik emberé. Tíz évig vezettem a központot, de tavaly leköszöntem az ügyvezetésről. Most már csak a helyi fenntarthatóság programmal szeretnék foglalkozni. Ez a központ nem akar az egész országot beterítő ernyőszervezetté válni, itt mindenki a habitusa szerint dolgozhat. Vigántpetenden például évek óta működtetünk tájvédelmi oktatóprogramot, hogy felfedeztessük a gyerekekkel annak a vidéknek a szépségét, amelyet naponta látnak, és már megszoktak.– Feltételezem, hogy a magánéletében is megpróbálja megvalósítani mindazt, amit vall. Milyen sikerrel?– Nem egészen úgy, amint szeretném, hiszen ha minden elvárásnak eleget akarnék tenni, akkor az lenne a „főállásom”, hogy környezetbarát módon élek és étkezem. Természetesen kerülöm azokat az anyagokat, amelyek károsak, minden éghetőt elégetek otthon a kályhában, Kapolcson pedig, ahol kis házunk van, komposztáljuk a hulladékot. Tehát csak az kerül a szemetesbe, amit muszáj kidobni. És a gyerekek nevetnek ugyan rajtam, de a fehér ingek után a mosóvízben még egy színes adagot is kimosok, hogy kevesebb legyen a mosópor meg a meleg víz a Dunában.