Hogyan lehet angyalt csinálni?

Mint ahogyan fateknőt. Kell hozzá vastag, száraz fatörzs, véső, kalapács és sok türelem. Meg egy kicsit angyallá is kell válni. Valljuk be, mert így igaz, közben azért néha a kisördög is belénk bújik. (Ha már Szent Benedekkel megtette, miért nem tehetné meg velünk is?) Hogy aztán ki győz? A mesében az angyal, itt a földön – Madáchtól is tudjuk – a legtöbbször a kisördög. De csak addig, míg élünk. A halál után – ott a példa a Garam menti Zseliz templomában – már könnyebb: ott nagyobb az esélyünk, hogy a jó győzedelmeskedjék. Persze ez csak most, Samu Géza halála után jó tíz évvel látszik ilyen egyértelműen igaznak.A lakásunkban, a lépcsőfordulóban volt egy hely, amely szoborra várt. Az itt látható szoborra. A felvétel 1972 novemberében készült Bükkösdön, ahol Samu Géza édesanyjával és feleségével, Mártival lakott egy elhagyott vízimalomban. Egész nap ködös idő volt, s ennek köszönhetően egészen különleges hangulatú képek születtek. A tájat – mint a múltat – jótékony köd fedte, minden derengett, s a beszűrődő hangok is misztikusak voltak. Itt meg is hallottam – persze Samu Géza szobrai segítettek ebben – „vágtatását eltévedt lovasoknak”. Délután megtudtam, hogy a vonat kattogása volt az, mert a rét nagyságú kert végében megy a Pécs–Budapest fővonal. Ez vitt, vezetett mindkettőnket a fővárosba.Talán innen (is) ered az a lelki barátság, amely Samu Gézához fűzött. A másik lehetséges ok: együtt, egyszerre indult a pályánk. Engem 1971 márciusában, őt júniusban mutatta be Juhász Ferenc az Új Írásban. Ebből idézek: „Az ősi kultúrák, nagy pusztai kultúrák, nagy füves térségek, féktelen sivatagtájak kultúráinak rokona ez a nyers, eleven, tiszta, nemes művészet, Samu Géza darabos, darabosságában is lángoló szobrászata. Ahogy a végtelen puszták mélyeiből, fodros aranylángsivatagok szívéből kinőtt a mítosz... úgy alakítja, úgy formázza ez a fiatal szobrász a maga művészetének tárgyait, teknőangyalait, vonópadhuszárait, ősi ökrös taligát, mítoszi tárgymegjelenéseit... egyetlen gyönyörű bilincsbe verve ezzel: a foszló időt és a történelmet.”Így kezdődött, és hirtelen magasra ívelt művészi pályája. Ettől kezdve lehetetlen volt nem odafigyelni munkáira, amelyek éppolyan csöndesek voltak, mint az alkotójuk. Hogy hova érkezett, immáron tudjuk, de hogy milyen szegényen és milyen elhagyatottan indult, azt kevesen sejtik. Az 1975-ben készített rövid életrajzából másolok ide néhány sort:„... Kocsolán születtem 1947. XI. 2-án egy napszámos özvegyasszony és egy erdész úr házasságon kívüli gyermekeként. Ez a tény, és hogy négyesztendős koromban véletlenül felgyújtottam egy szalmakazlat (sajátunkat), meghatározta sorsomat, lehetetlen volt többé, hogy pajtásaim háza tájára betegyem a lábam. Maradt a határ meg a kocsiút... és anyai nagyapám törődött velem. Húszéves koromig ritkán laktam jól. Szegények voltunk. Nagyapa halála, anyám második házassága vitt Bükkösdre, majd innen kerültem a pécsi művészeti gimnáziumba. A gimnázium után megkörnyékeztem az Iparművészeti és a Hittudományi Főiskolát meg a katonaságot – mindenütt csak néhány hónapot sikerült kihúznom egészségi, elvi és családi meg anyagi okok miatt. 1969 óta nyugdíjas vagyok, azóta dolgozhatok egészen magamnak és a szakmámnak...”Samu Géza 1990. október 6-án hajnalban gépkocsijával belezuhant a békésszentandrási víztározóba. Vezetés közben megállt a szíve, mert nem bírta azt a hihetetlen tempót, amelyet magának diktált. Negyvenhárom évesen teljes életművet hagyott hátra. „Amit tudott, az ugyan tanítható, de meg nem tanulható” – írja róla összegzésként a monográfus Kozák Csaba.Halálának napja szomorú gyásznapja a magyar történelemnek. Különös, de ezen a napon halt meg anyám és generációm egyik tanítómestere, a költő Kormos István is. Mivel e sorozat címe tőle származik, illő, hogy majd róla is szóljak.