(kivirágzik-e a Barát utca…)

Én nem tudom, hogy mennyibe kerülhet egy körülbelül 100 méter hosszú, 30 centiméter magas és 15 centiméter széles betonperem felépítése és lebontása. Valószínűleg százezer, vagy néhány százezer forintnyi összegről lehet szó, mondjuk egy kisnyugdíjas egy- évi jövedelméről. Bagatell, legyinthetnénk, ha nem éreznénk át az építés és a lebontás egymást követő aktusának teljes bornírtságát, vagy ha jobban tetszik, kafkai mélységét.Néhány hónappal ezelőtt hírt adtam a Magyar Nemzetben arról a szocreál ötletről, amellyel a VII. kerület egyik szocialista önkormányzati képviselője állt elő, mondván: virágoskertté varázsolom a Barát utcát. Beszámoltam arról, hogy az ötletet azonnali cselekvés követte: az úttest és a járda közötti földdarabot, ahol egyébként fák állnak, betonkoszorúval vették körül, azt tervezvén, hogy eme alapra drótkerítést emelnek, a jövő virágait ily módon megvédve a kutyáktól. Ez az elképzelés az utcában lakó virágkedvelő idős hölgyek vágyait volt hivatva felkarolni és továbbfejleszteni, amely seprőnyelekre felfuttatott, spárgával és dróttal körülvett növényekkel és kertecskékkel vélte vonzóvá tenni ezt az erzsébetvárosi utcácskát. Valószínűsíthető, hogy eme idős hölgyek sem a kutyákat, sem a gépkocsikat nem kedvelik, s szelíd gyűlöletüknek adtak kifejezést féltéglákból és ismeretlen növényekből konstrulált sziklakertjükkel.A stabilan szocialista helyi önkormányzat néhány évvel ezelőtt a sarki cukrászda oldalánál már létrehozott egy kábé kétszer tíz méteres (beton+drót) kertecskét, jelezvén, hogy egyetért a helyi lakosok törekvéseivel. Ez a kert azonban azóta csak különféle gyomnövényeket nevelt, mégpediglen azon egyszerű oknál fogva is, hogy – ha netán lenne gondozója – az nem férne hozzá. Képzeljenek el egy körülbelül 80 centiméter magas drótkerítéssel körülvett földdarabot, némi tyúkhúrral és katángkóróval, amelyen nincs ajtó vagy rés, amelyen át egy kertészkedésre hajlamos személy hozzáférhetne. Itt bizony ugrani kellene annak az idős hölgynek, akinek virágot ültetni, gyomlálni támad kedve. Én pedig állítom, hogy az egyébként fürge és aranyos, „ablakfüggő” Barát utcai nénikék nincsenek száztíz gátas formában. (Itt történt meg, hogy egy mindenáron gyomlálni akaró molett nénike a kerítésen átesve mintegy fél órán át fejen állt, s végül, mint a mesebeli répát – tyanuli, tyanuli, nye vityanuli – tíz ember húzta ki.) Most a fent jelzett betonkoszorúval ezt a „technikát” szándékozott a szoc. önkormányzat egyik illusztris tagja általánossá tenni végig az utcán. A helyi vállalkozók, látván a szörnyedvényt, a porló, hullámos, töredezett, cementhiányos betonketrecet, szót emeltek az önkormányzatnál, ahonnan „megnyugató” választ kaptak, valami olyasformát, mint amit a szovjet illetékesek anno a csernobili szarkofággal kapcsolatban adtak közre. (Itt persze sugárzás nincs, csak kutyapiszok.)Bármilyen furcsán hangzik is: ez az egyébként már keletkezésekor összeomlóban lévő építmény szerintem politikai célokat szolgált, s lényegét tekintve már a választási küzdelemhez tartozott. A szoc. önkormányzati képviselő a „virágoskert” szlogennel az autó- és kutyagyűlölő, posztszocialista, férjüket harminc évvel túlélő, virágkedvelő idős hölgyeket célozta meg, mint választóközönségi célcsoportot. (Sok kicsi sokra megy.) De a beton ősztől tavaszig összetöredezett, s ráadásul májusban új gázvezetéket fektettek le a Barát utcában. A gázmunkálatok leple alatt most eltüntették a betonszörnyet, a régit s az újat is. Az adófizetők pénzének ilyen értelmetlen pazarlásával még nem találkoztam. Hogy az Erzsébetvárosnak (és a Barát utcának) okozott, forintban pontosan mérhető kárt ki téríti meg, én nem tudom.