Közkert a jövőnek

Suttyomban eltünteti a fővárosi hivatalosság Budapestről még azt a keveset is, ami országnak-világnak hirdette nemzeti önazonosságunkat, erős és egyedülvaló kultúránkat, azt, amelyre „vevő” a modern ember is. Szinte észrevétlenül játszották át egy külföldi divatcégnek a Belváros legismertebb és legelegánsabb népművészeti boltját, az (amúgy gyalázatosan elsorvasztott) népi kézművesség, a háziipari szövetkezethálózat Japántól Hollandiáig számon tartott fellegvárát. Híreink szerint most zajlik Bartók Béla emlékházának privatizációja is. Az utolsó magyarországi lakhelyén kialakított múzeum és koncertterem aziluma a bartóki eszmekörnek, zarándokhelye a magyar zene tisztelőinek, bárhol élnek is a világban. Vagy csak volt? Fohászkodjunk, hogy Bartók Béla örökösei legyenek a privatizátorok, ne más. Ők talán nem építenek felhőkarcolót a helyére, ahogyan az mostanában szokásban van.A modernizáció hazug jelszavával (nevezhető korszerűnek az, ami embertelen?) és a globalizáció heves igenlésével alakítják át a világot körülöttünk, és mi, a világváros engedelmes polgárai nem hogy nem emeljük föl a szavunkat ellenük, de szolgai alázattal fogadjuk, sőt gyakoroljuk azt az életformát, amit a XXI. századra hivatkozva előírnak nekünk. Ha pedig valami meglepően emberit kínál a város, jó levegőt, füvet, vizet, értelmes szórakozást, családi programot – fanyalgunk és gyanakszunk. Gyanakvás és rosszkedv kísérte az első kapavágástól (robbantástól) a július 6-i kapunyitásig a Ganz Villamossági Művek területén létesített kulturális központot is. Közkertjében három napon át állt a mulatság. Drága – sütötte rá bélyegét a média. Sivár – nyilatkozza a művész, aki fellép színpadán. Kicsi – tartja róla, aki csupán a bejárattal szembeni fogadóépületig jutott el, mert nem vitte tovább gyalogláshoz nem szokott lába. Népi, mert a folklórnak szentel napokat. Családiasan gagyi, gagyisan családias, mert ingyen programokkal várja a gyermeknépet. Arról nem beszélnek az okleveles fintorgók, hogy Buda azon része gazdagodott közkerttel, amely két esztendeje még arról volt híres, hogy szennyezettebb a levegője még a peremkerületi gyártelepeknél is. (Fiatal tájépítész tervezte a péntek óta vidám ünnepet ülő Millenáris Parkot, utat nyitva a budai hegyekből áramló friss levegőnek.) Aki végigjárja e hatalmas kert útjait, elfelejti a szomszédos Mammut-ház légkondicionált folyosóit, ahol voltaképpen egyetlen hatalmas kívánság mozgatja az embereket: vásárolni.Kérdés persze, hogy kire érdemes figyelnünk, a fanyalgókra, a fintorgókra-e, vagy azokra, akik azt rikkantják: ujjé, ez a közkert igazán érdekes! Azokra ügyeljünk, akik a felismerhetetlenségig jellegtelen világvárossá akarják egyengetni Budapestet, vagy akik esélyt adnak e kőrengetegben is az egészséges jövőnek. Ki-ki leadhatja most a maga szerény voksát: bekukkant a XXI. század jó elgondolásainak megfelelően telepített közkertbe, vagy megmarad a Mammut-házak (nemcsak a pénzecskénket, de egész mivoltunkat fölzabáló) üzletlabirintusában. Lám, van valami haszna is, hogy e két végletesen különböző életstílust kínáló létesítményt egymás szomszédságában építették föl a városról, az országról és lakosságáról oly végletesen különböző elveket valló urbanizátorok. Még a csekély értelműek is felismerhetik a választékot: színes műanyag gyöngy műmamuttal – vagy fű, fa, virág magyar kultúrával.