Lepsénynél még megvolt

Bestiáriumot írt Lengyel László. A javát korábban vetette papírra, viszont most adta ki (újra). Az állatportrék – amelyek a vezető politikusokat helyezik a teremtés korábbi napjaira, vagy ha úgy tetszik, a törzsfejlődés alsóbb grádicsaira – a régiek; az interjúk merőben újak. Az alázatos riporterek valahogy mindig elfelejtenek érdeklődni a kiállított törzslapok esetleges lejárt szavatossága iránt: nincs ugyanis az az etológus, aki alátámasztaná, hogy ugyanaz a lény egyformán viselkedik a szabad szavannákon és az állatkerti ketrecben, kormányon és ellenzékben. Mint ahogy az az alapkérdés is elmaradt: vajon felnőtt dolog-e ez az egész animális szimbolika – nem a rendszerező biológus gyermekded lelkivilágáról szolgáltat-e árulkodó adalékokat? Igaz, az állatpéldázatokban semmi új nincs: Aiszóposztól La Fontaine-ig közkedvelt elbeszélői panel volt állatbőrbe bújtatni az embert, hogy (gyávaságból vagy kényelmességből) ne kelljen az olvasónak mindent folyton a kályhától elmagyarázni. Ez a Linné mester módjára alkalmazott politológiai rendszertan azonban némiképp gyanút kelt: hátha csak egyszerűen kevés az eszköze az elemzőnek, hogy egy(éniség)enként vegye szemügyre elemzéseinek alanyait?A végeredmény valóban bestiális: az áldozatul esett politikusok inkább csupán jólneveltségből vagy hiúságból nem tiltakoznak a kategorizálásai ellen – bedőlve a Gábor Zsazsá-s bölcsességnek: mindegy, mit írnak az emberről, csak írjanak. Mindenesetre feltűnő Lengyel áhítozása egy csipetnyi örökkévalóság után – s ha már erre nem képes rászolgálni sem ritkásan beteljesülő jóslatai, sem a napi érdekeken legfeljebb kivételesen túllátó írásművészete okán, legalább azzal kecsegteti magát: akiket tollára tűz, azok a továbbiakban az ő értékítéletéhez idomulnak. Elhatalmasodott Orbán-gyűlölete (egy ízben még Szilágyi Jánosnak is le kellett őt állítani, legalább a királyi tévében szakadjon már el kedvenc céltáblájától) kisebbségi érzésből fakadó kompenzálási kényszernek hat: mi magyarázná különben, hogy újra és újra szükségét érzi értelmezni a tigrishasonlatot? (Most épp úgy: a tigris – azaz Orbán Viktor – a hiénákkal és a farkasokkal ellentétben magányos vadász, a zsákmányon nem osztozik, így valósággal érthetetlen, miért nem lázad fel ellene az amúgy nem létező tigrisfalka.) Megemlíti például: a kormányfő annak idején egy dedikációban „keresztapámnak” nevezte őt. (Némely helyeken egy ilyen titulusért könnyen kihívják az embert a kocsmaudvarra.) Azaz a még oly malíciózus írást az írás modelljével, annak tekintélyével kívánja legitimálni – ami nem mindennapi értékzavarról vall. Arra nem tér ki az interjúiban, vajon mit írt dedikációjában a „leszürkelovazott” Kovács László (haló poraiban Mándy Iván bizonyára megbocsát, de kezdem sejteni, ki is lehet valójában az ifjúsági történetben Csutak); de hogy Lengyel nem lesz még egyszer kormányfő-tanácsadó ebben az életben, az borítékolható. Az autodidakta zoológus erre vonatkozó szürreális mondata („meg kell állapítanom, tulajdonképpen egyetlenegy növényevőt találtam a politikusok között”) sokat elárul a húst meg nem vető Medgyessy képbe kerüléséről, bár kétségkívül két lábbal tiporja a vegetáriánusok jogos érzékenységét. Búcsúzóul még leállatozza Esterházy Pétert és Göncz Árpádot (ők állítólag szabadon nyargalásznak az európai mezőkön, noha máskülönben az is csak egy vadaspark), mi meg eltűnődhetünk: ha ez a művelt nyugatosság stílusa, milyen alapon szólhatjuk meg a féregirtó kedvében lévő Torgyán Józsefet? Talán ott a határ, hogy férgezni még nem lehet, emlősözni már igen?*Új magyar himnuszt! – hirdeti egy tréfás topiknyitó az egyik internetes fórumon. A jótékony anonimitásba burkolózó hozzászólók a semmiféle aktualitással nem bíró témából heveny liberalizmusvitát kerekítenek. Megemlíttetik a Himnusz újraírattatásának ötletgazdái között Török András bédekkeríró exállamtitkár és Szenes Andrea exalelnöknő, s „komoly” mérlegelések tárgya az is, hogy Bródy János alkalmas lenne-e erre a feladatra, amit annak idején Kodály Zoltán az indítványozó Rákosi Mátyásnak kerek perec visszautasított.A legszellemesebb vitapötyögő – nyilván Padánia mintájára – kikiáltaná az Észak-dunántúli Szövetségi Köztársaságot, amelynek a „Hej, Dunáról fúj a szél…” lenne a himnusza. (A zsebszerződések magas aránya miatt feltehetőleg németül.) Csakhogy ez nem vicc: a visszaszovjetesített orosz himnusz is csak bizarr párhuzam, egy nagy nép monumentális frusztrációjának lenyomata. A „korszerűtlen” magyar himnusz írója liberális volt ugyan, de manapság nem feltétlenül lenne az SZDSZ ügyvivője. El a kezekkel Kölcseytől!*Fotex Torna Club – humorizált címlapján a Népszabadság, de a Ferencvárosnak az MTK tulajdonosa általi felvásárlása korántsem ilyen vicces. Több mint kínos, ahogyan a lapok kerülgetik e példátlan kultúrbotrányt (a sport a kultúra szerves része): már csak az hiányzik, hogy a szintén virágnyelven megfogalmazott népi-urbánus ellentéthez hasonlítsák. Igaz, az Üllői út műnépi, a Hungária út meg műurbánus – a franzstadti vagányok azonban mindig közelebb álltak a plebejusi tradíciókhoz, mint Salamon Béla imádott elitcsapata. (A Fradi Lepsénynél még megvolt…)Az antiszemitizmus és a programos filoszemitizmus vádjától mindenki úgy fél napjaink megmérgeződött közbeszédében, mint a tűztől, ezért talán nem haszontalan leszögezni: a hamisítatlan MTK-drukker éppúgy idegenkedik az FTC nyílt gyarmatosításától, mint a Fradi B közép „ultrái”. (Akik mégsem, azok próbálják meg elképzelni azt a fölemelő érzést, midőn a Maccabi Tel-Avivnak egy reggelen, tisztán üzleti alapon Jasszer Arafat lesz a főrészvényese.) Leginkább a lovagias örökrangadók szép és nemes magyar hagyományának eltűnését fájlalhatjuk (ezeket még akkor is mindig fölemlegettük, mikor a két ősi ellenfél egyike vagy másika épp méltatlan volt régi nagy híréhez): Várszegi Gábor jó kapitalistaként ugyanis aligha engedheti meg magának, hogy a jövendő örökrangadók ne az ő párnázott ajtajú irodájában, a profitmaximalizálás íratlan törvényei szerint dőljenek el. Nem lehet a dolgot elintézni azzal, hogy „no, akkor bajnokit sem nézünk többet” – egy százéves tradíciót zárójelbe tenni, amely még Rákosiék ámokfutását is túlélte, nem olyan egyszerű a szurkolói léleknek. (Akik úgy vélték, hogy Szabadiék után rosszabb már nem jöhet, most figyeljenek erősen.) Rebesgetik: volt hasonló kaliberű külhoni ajánlat is a Fradira. Lehet, hogy a nemzeti értékeket olykor úgy lehet jobban megóvni, ha előre megfontoltan kiszolgáltatjuk őket a múlt nélküli globalizációnak?*Letartóztatták az év rendőrét Somogyban. Az őrnagy történetesen hölgy, s az a bűne, hogy bonbont és virágcsokrot (!) fogadott el a maffiózóktól. (Ez utóbbiakat a rádió szerint „kerítéssel” is vádolják. Gondolom, nem olyannal, ami zöldre van festve.) Az ember óhatatlanul eltűnődik: miért épp a sztárrendőrök buknak le sorozatban? Nem kizárt, hogy szakmai (és egyéb) féltékenység miatt. Ha ez a „sztárirtó” mentalitás nem a képzelet terméke, egyre biztosabb vagyok abban: nem szeretnék Doszpot Péter bőrében lenni…