Maradék szórványmagyarsága a Szerémségben

A krónikák szerint a Duna és a Száva között, a két folyó találkozásának vidékén, a mai Jugoszláviában elterülő Szerémséget a középkorban Magyarország legjobb borvidékének ismerték. Hírneve messze túlszárnyalta Tokajét, lakossága pedig egységesen magyar volt. A bor által szerzett hírnév a XVIII. századra már csak emlék: a török által szinte teljesen elpusztított vidékre érkező szerb és más nemzetiségű telepesek főleg mezőgazdaságból élnek. Az Újvidéktől húsz kilométerre délre szerb többségű területen, a Fru¹ka Gora lábánál fekvő Maradék községet a források már a XV. század végén említik. A török által teljesen elpusztított faluba majd csak a XIX. században települnek Észak-Bácskából magyarok az Odeschalchi- és a Pejachevich-uradalmak napszámosaiként. 1991-ben a lakosság még ötven százaléka, ma már a menekült szerbek betelepülése miatt az ezeregyszáz lelkes falu körülbelül egyharmada magyar. Anyagi és szellemi kultúrájuk feltárására indultak budapesti és szegedi néprajzos egyetemi hallgatók és doktoranduszok a délvidéki, jelenleg Túrkevén muzeológus, néprajzkutató Klamár Zoltán vezetésével.Újvidéken még mindig kísért a múlt: a felújított hidak mellett még használják a sebtében felállított pontonhidat, s akad vízben heverő hídmaradvány is. Hajózni lehetetlen. Lukaè úr, sofőrünk széles gesztusokkal magyaráz, de sajnos tolmácsra szorulunk: a Boszniából elmenekült szerb és a szerémségi magyarságot kutatni indult magyarországi néprajzosok között nehézkes az eszmecsere. Nem baj, beszélnek a fényképek, Lukaè úr sorbaadogatja boldog múltjának emlékeit. Bólogatunk, mi mást tehetnénk: a történelem a kezünk között jár. Dombok között vezet az út, elsuhanunk a magyar történelemből is ismerős Karlóca mellett, s a főútról letérve érkezünk Maradék (szerbül Maradik) községbe. A református parókián kellemes hűvösség, üdítő (vagy ahogy az itteniek mondják: szörp) fogad minket. No meg Béres Károly, a falu református lelkésze.– Szép község a miénk, dolgos emberek lakják, de bonyolultan sokszínűek a nemzetiségi viszonyok – magyarázza a tiszteletes úr, és elmondja: a falut lakó három nemzetiség négy vallást követ. A szerbek pravoszlávok, a katolikusok elvileg horvátok, a gyakorlatban a horvát nyelvű misézés ellenére a hívek nagyobbik része magyarnak vallja magát, s a református hitet követőkön kívül vannak még nazarénus magyarok is. A magyar oktatás 1973-ban megszűnt, azóta a gyermekek szerb iskolába járnak, s a legfiatalabbak gyakran már egymás között is szerbül beszélnek – teszi hozzá lemondóan.Falufelfedező sétánkra már a tiszteletes úrtól kapott nevek és címek figyelembevételével indulunk. Jól mesélő, régi eszközöket őrző vagy éppen a falu amatőr színjátszói között valaha szereplő öregek után kutatunk, így jutunk el a hetvenegy éves Répási Istvánhoz és feleségéhez, Eszter nénihez.– Maguk aztán jó messziről eljöttek, hogy megismerjenek bennünket – mondja Pista bácsi, és beljebb invitál bennünket; a nyárikonyhában ülünk le beszélgetni.– Volt itt királyvilág, usztása-világ, Tito-ország, most meg ebben a rendetlenségben élünk, de mi megmaradtunk magyarnak – magyarázza Eszter néni Maradék XX. századi történelmét címszavakban. A falu már a Monarchia idején is Horvátország közigazgatási része volt, a Trianon utáni SHS királyságban és Ante Paveliæ Horvátországában sem volt könynyű magyarnak lenni. A II. világháború után a viszonylagos jólét ideje következett el a hetvenes-nyolcvanas években a külföldi munkavállalásoknak és az engedélyezett magángazdálkodásnak köszönhetően, de tíz éve a háború és a gazdasági válság miatt nehéz az élet a főleg mezőgazdaságból élő településen.– Jól megvagyunk a szerbekkel, a régiekkel meg az újakkal is, Maradékon nincsen baj a népek között, egy az életünk és a sorsunk – vélekedik Pista bácsi, s mintegy végszóra megérkezik városon lakó horvát menye, aki érti a magyar szót, de jobban megy neki a szerb beszéd. Finom kávéjához mindenesetre nem szükséges nyelvtudás. Az elkövetkező napok kutatásait, a helyi magyarság életét árnyalja tovább este Béres Károly:– Amikor 1993-ban ide kerültem a faluba, meglehetősen siralmas állapotok uralkodtak. Kevesen jártak templomba, a magyarság semmiféle önszerveződésre nem mutatott hajlandóságot, apátiában voltak akkor az emberek. Mivel egyházi segélyszervezet vezetője is vagyok, igyekeztem anyagi támogatást szerezni a nehéz helyzetben levőknek, de legalább annyira fontos volt a közösségi élet megszervezése. Hála istennek ehhez lassan partnerek lettek a falusiak is, így aztán csináltunk vasárnapi iskolát a fiataloknak, új parókiát építettünk, anyanyelvi tábort szerveztünk. Sokat segített az is, hogy magyar állami segítséggel teleház létesült a faluban, amit magyarok és szerbek egyaránt használnak.Talán ezeknek is köszönhető, hogy 1999-ben magyar művelődési egyesület alakult, de ha erről többet akarnak tudni, keressék fel Berta Gézékat – mondja végül.Bertáékhoz már régen készültünk: a faluban mindenütt hallottunk róluk, az idősebbek által is csak Géza bácsinak emlegetett gazdáról, no meg fiairól, a Németországban élő Lászlóról és az Újvidéken egyetemet végzett Zoltánról. Az izmos, zömök gazdával és fiaival a számukra aratással telt nehéz nap végén, este ülünk le beszélgetni.– Laci fiam csak három hétre jött haza Németországból, a szabadságát aratással tölti – mondja büszkén Géza bácsi.– Németországban szinte új, hatalmas teljesítményre képes kombájnt vásároltam, amit hajóval hoztak Újvidékig – meséli az egyébként informatikus László, akitől azt is megtudjuk, hogy a számítógép vezérelte csodagéppel bérbe jár aratni, s annyi munkát képes elvégezni egy nap, amenynyit más csak két-három nap alatt lenne képes. Így is hallottuk: a Berta család mindig elöljárt a gazdálkodásban is, de sokat foglalkoztak a közösségi élet szervezésével a magyar értelmiség nélkül maradt faluban.– Maradékon a hatvanas években megszűnt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, vége lett később a magyar oktatásnak is – magyarázza Berta Géza. – Úgy gondoltuk, hogy nemcsak a gyerekek magyar nyelvre való visszaszoktatására, hanem a magyar társaságtól elszokott felnőttek egybeterelésére is jó volna feléleszteni az egyesületet. Neki is láttunk, több mint két éve újra megalakítottuk a Petőfi Egyesületet. Most vegyeskarunk és gyerektánccsoporunk van, már többször szerepeltünk, nemcsak a faluban, hanem Bácskában is. Vettünk az egyesületnek egy házat – mutat Géza bácsi a két házzal odébb lévő épületre –, ott tartjuk az összejöveteleinket, most körülbelül negyven tagunk van. Érdemes az egyesületet csinálni, hogy ne vesszen ki a magyarság Maradékról, s hogy még az utódaink is magyarok legyenek – foglalja össze a tanulságot az idős gazda. Fiai bólogatnak, s elköszönnek tőlünk: másnap is hajnali háromkor kelnek az aratás miatt. Nekünk még Géza bácsi megmutatja a gazdaságot, búcsúzóul még egy pohár pálinkát iszunk, s visszabaktatunk szállásunkra.A magyarság délvidéki maradéka nem adja föl nyelvét, kultúráját.