(mire jó az ellenzék...)

Én nem tudom, hogy az „őfelsége ellenzéke” kifejezés, amelyet Angliában, a demokrácia őshonában oly szívesen használnak, valójában mit is jelent. Valószínűleg nem azokat a parlamenti képviselőket nevezik így, akik a királyság létezését vagy a királynő cselekedeteit illetik kritikával; a szókapcsolat inkább összetartozásra utal, őfelsége (s az általa megtestesített nép) rendelkezik kormánnyal és ellenzékkel, s e kettő együtt hivatott a közjót szolgálni. Tehát helyénvaló úgy nézni a dolgot, hogy az ellenzék sohasem őfelségével, hanem annak kormányával áll szemben, s a demokrácia szempontjából tekintve ugyanolyan fontos szerepet játszik, mint a kormány.Ha jól emlékszem, Hitler (és nyilván Sztálin is) kifejtette, s abban a hitben élt, hogy a diktatúra, az abszolút ellenőrzés nélküli hatalom hatékonyabb a parlamentáris demokráciánál. Hitler éppen az angolokkal kapcsolatban (akiket tisztelt) mondott valami olyasmit, hogy amíg ők vitatkoznak, addig én döntök, és cselekszem. A történelem ítélkezett eme hatékonyság felett, némi időkülönbséggel kétszer egymás után. Mindez Magyarországot közvetlenül érintette, sok éven át élvezhettük az ellenzék és ellenvélemény teljes hiányát. Pártunk-kormányunk mindig gyorsan és bölcsen döntött, nem veszekedett senkivel, a nemzeti egység jegyében járt el, ő maga volt őfelsége, továbbá annak kormánya és ellenzéke. Népünk – talán épp e hosszú és felséges regnálás után – jobbról és balról, középről és szélről nehezen szokja meg az egyetértés nyilvánvaló hiányát, a különböző pártok, pártcsoportosulások marakodó kedvét, antagonizmusát, a politikusok éles nyelvét, a kérdések agresszivitását, a válaszok fölényes hangvételét. Maga a sajtó is, mint a valóság tükre két részre szakadt, mintha két külön tükrözni való világról és egymástól teljesen elütő tényekről volna szó. Az olvasó, néző, hallgató és választóközönség e folyamatosan pulzáló közegben, az egyet nem értés szüntelen áramában, az erruptív ellenvéleményektől befolyásolva és gyötörve döbbenten és – egyes állítások szerint – kiábrándultan áll. Szerintem pedig készséggel részt vesz a média által is gerjesztett purparléban.Nálunk, mivel nincs őfelsége, nem beszélhetünk őfelsége kormányáról és ellenzékéről. Most nemrégiben, amikor az ellenzéki és kormányerők (kétharmados döntésről lévén szó) képtelenek voltak egyezségre jutni az ombudsmanok személyét illetően, de az államelnök (akinek szerepe – elvileg – őfelségéével rokon) szakmailag kifogástalan javaslatával is az ellenzék képtelen volt teljesen egyetérteni, mert a sajátos helyzetből adódóan mindenhol hátsó szándékot szimatol.Mindezekkel együtt azonban megfigyelhető, hogy a magyar demokrácia működik, csak kissé feszültebben és izgatottabban a szükségesnél. Meg kell állapítanunk, a Horn-féle kétharmados többségre gondolva, hogy az erős ellenzék, a demokrácia szempontjából jobb, mint a gyenge. Még jobb (volna), ha az ellenzék intellektuálisan és erkölcsileg is erős (lenne), nem csak számbelileg.Ha a hatalomról beszélünk Magyarországon, mindig a kormányra gondolunk. Ám létezik egy kétmillió ember sorsát közvetlenül érintő hatalom, Budapest főpolgármestere és annak hivatala, amely bizonyos értelemben több mint tíz éven át ellenzéki kontroll nélkül működött. Ráadásul a túlsúlyban lévő baloldali sajtó hosszú éveken át nem bírálta Demszky Gábor ténykedését, személyének – míg szerencsétlen pártelnöki kalandjába nem kezdett – a médiában csak pozitív kisugárzása volt. Most ennek valószínűleg vége. Őfelsége, ha szabad őt annak neveznünk, ellenzékre tett szert pártjában, s ez nyilván egész ténykedését, imázsát is érinti majd. Hogy az elnöki kaland kettős kudarcba torkollik-e, én nem tudom...