Mitől vitatott a státustörvény?

A XX. században kétszer is szinte az életképtelenségig tönkretett Magyarország hivatalosan is magyarnak megmaradt lakosai nyolcvan év után végre, nagyon fontos szimbolikus gesztusok után a szimbolikusnál valamivel többet tettek az akaratuk és az éppen aktuális fennhangon hirdetett „emberi jogok” vagy „európai normák” ellenére az igazság sárba tiprásával elszakított nemzettestvéreiért. S mi az eredmény? Egy különös vegyes kórus, amelyben hazai, szomszédos és „európai” tényezők dalolnak teljesen hamisan együtt. A hamis nóta lejtmotívja egyszerű: minek itt megzavarni a nyugalmat, az úgyis az egységesülés jegyében élő világban a különbözőségek fenntartása felesleges, illetve csak bizonyos „másságok” létezése helyes, s a magyarság nincs ezek között.Alig érthetők a hazai törvényellenesek tábora és érvei. Ők tulajdonképpen egy lépést sem tennének a kisebbségi magyarokért, hiszen azok természetes multikulturális állapota valóságos „liberális” paradicsom, amelyben gyorsan beolvadva meg lehet oldani a veszedelmes magyarságszindrómát, a „kirekesztést”, az „antiszemitizmust” stb. Hogy a szlovákká vagy románná lett magyarok mentesek lesznek-e a problémáktól? Nos, ezt a kérdést a „liberális magyarok” nem teszik fel, mivel őket csak a „nacionalista” magyarság zavarja. Számukra persze így nincs is olyan kapcsolat, amely indokolná a határon túliak támogatását, legfeljebb ha azok csatlakoznak az emberiségszintű humanizmus hadjáratához, s az obskurus magyarság, vagyis önmaguk ellen fordulva rezidenskedni kezdenek szülőföldjükön. Ennek a hazai politikai hangnak nincs szüksége öntudatos és szolidáris magyarságra, mert akkor az itthoni politikai vezetésért olyan versenyre kényszerülnének képviselői, amely ellentétes a valóságos magyarság zömének magától értetődő tendenciáival. Régóta közelebb volt és közelebb van egy olyan értelmetlen kozmopolita utópizmushoz és doktrinérizmushoz, amelynek jegyében Trianon egyáltalán létrejött.S itt van az érintkezési pont a két legnagyobb trianoni haszonélvező ország – Románia és Szlovákia – sovinisztái és a kozmopolita magyar „haladó erők” nézetei között. Ez utóbbiak nyolcvan éve szívósan követett célja szintén az öntudatos és szolidáris magyarság felszámolása minden eszközzel. A „haladó erők” szokásos vádaskodásai és a szomszédos sovinizmus magyarellenes szlogenjei között félelmetes a konvergencia. Ami persze nem csoda, hiszen – sajátos módon – mindkét erő a nyugati baloldali hatalmi tényezőknek akarta és akarja eladni a zömmel hazugságokra építő elemzéseit. Régóta természetes az, hogy a szomszédok legprimitívebb gyűlölködéseinek tartalmát a baloldali „tudományos” magyar kritikák hitelesítik.A magyar státustörvény jelenlegi formájában is inkább egy óriási jelentőségű szimbolikus gesztus, az anyaország nyolcvan év utáni első lépése afelé, hogy felszámolja a kisebbségi magyarság folytonos megalázottságát, magyarságának állandó teherként való megélését, és annak kinyilvánítása, hogy egy történelmi véletlen erőszakos nyertesei – több évtized büntetlen garázdálkodása után – immáron az áleurópai jelszavak jegyében sincsenek abban a helyzetben, hogy a magyar anyaország „haladó erőinek” csendes asszisztenciája mellett tüntethessék el a nekik adományozott területek magyar őslakosságát. A kétszínűség ügyes balkáni módszerei – mindkét említett ország a maga érdekében természetesnek tartja a saját nemzettársak előnyeit! – lassan végükhöz közelednek, s az ügyesen ordibált európai egységességi meg „diszkriminációmentességi” közhelyek varázshatása is elvész – néhány tévedésben leledző kozmopolitán kívül.Itt érintkezik a materialista, pusztán a gazdasági hatékonyságra épülő európai szatócsgondolat és szomszédaink kisállami imperializmusa, amely elhiszi azt, hogy a gazdaságon túli mechanikus jogi egységesítéssel a lelkek és agyak is szabványosíthatók. Elég szépeket mondani az emberi jogokról meg holmi „reális hatalmi tudattal” alátámasztott közös európai hazáról, s a világ rohan a „jó” felé. S mindezt akkor, amikor a híres amerikai olvasztótégely sem működik már, legfeljebb külföldön, az elbutított és sznob tévéműsor-zabálók között. S mindez hangzik akkor – magas erkölcsiséget prédikálva kifelé –, amikor bent, az EU-ban kemény küzdelmek folynak a pénzekért, előnyökért, s a kicsiket azért fenyítik meg, amit a nagyok megengedhetnek maguknak…Óriási gondolat az is például, hogy az európai állampolgárok között nem szabad nemzetiség szerint különbséget tenni. A valóság persze az, hogy a népek különbséget tesznek egymás között, pedig micsoda erkölcsi fejlődés az, ha – mondjuk – a Coca-Cola-fogyasztók nyerhetnek, míg a Pepsit ivók ugyanakkor és ugyanabban a versenyben nem. „Fogyasztói idiotizmus” szerint – úgy látszik – lehetséges különbséget tenni az „európai polgárok” között. Mellékesen a magyar kisebbségek ilyen jellegű támogatására nem lenne szükség, ha az állampolgárságuk szerinti állam tisztességesen biztosítaná emberi jogaikat, ami természetesen kompenzációs, „többletjellegű” lenne, hiszen egy kisebbségi állampolgár még egy „rendes” országban is eleve hátránnyal indul. De ezt nem teszik meg az európai normákra hivatkozó szomszéd államok! Ezért lenne érdekes az, ha – mint egy szocialista honatya vélelmezi – a román kormány például beleszólhatna a magyar pénzek elköltésébe. S mit ád Isten, például a hátrányos helyzetű erdélyi vatrások európai színvonalra hozására kérne pénzt az antidiszkrimináció jegyében – meg azért, nehogy újabb pogromot csináljanak. Meg egyébként is; a vatrások például a magyar bezárkózás és elszigetelődés ellen harcolnak, úgyszólván tehát a nyitott társadalomért.S ezen túl is: csak ne kavarják fel az indulatokat a magyarok, nem akarunk újabb „balkáni válságot”. Itt csak egy baj van: a balkáni válságot a nagy nyugati demokráciák alapozták meg egykori igazságtételeikkel, tudatlan vagy nagyon is tudatosan hazug érdekhatárhúzásaikkal. Nem tisztességes dolog felcserélni az okokat az okozatokkal… Másrészt kedves európaiak: hogyan van az, ha valaki erőszakot alkalmaz, és erőt mutat, akkor azzal magas szinten foglalkoznak, másnak azonban a szóban olyan hangosan hirdetett kisebbségvédelemre sincs joga, ha békésen viselkedik?Az ember könnyen megérti persze szomszédaink dühét és félelmeit. Ők mindig magukból indulnak ki, s nem hiszik el azt, hogy a méltatlanul megtiport magyarság „csak” fenn akar maradni, másrészt némely tisztességesebb szlováknál vagy románnál valószínűleg a nem jó lelkiismeret is szerepet játszik a szokásos kompenzációs agresszióban. A modern európai politika jó részét viszont minden értékelvűségi konfliktus zavarba ejti, mivel az nem konzumálási probléma. Minek akar valaki úgy más lenni, hogy zavarja a technokrata osztozkodást, amikor lehetne úgy és annyiféle módon más, hogy az a kutyát sem bántaná – hiszen a piac mindent kínál, s mindennek az ellenkezőjét is nyújtja. Nem is szólva arról, hogy angolul minden jobb – a zene, a reklám, a szubkultúra, a bank. Az utóbbiak szakemberei „mélyen”, a nagy problémáknál nálunk már úgyis csak angolul tárgyalnak. Szóval: legyen már vége az obskurantizmusnak.Az igaz ugyan, hogy Európáról beszélve a sokszínűségről kell szólni, de ha Európa egy közös piac, akkor győzzön a jobbik, hiszen egyébként is mindenki a jobbik akar lenni. Hogy ehhez a többségnek a valós életében semmi köze nincs, s nem is lesz – bizonyos kényszereket leszámítva? Nos, az senkit nem érdekel. A lényeg az, hogy az európai állampolgárságban különbséget tenni nem szabad, legfeljebb a védett kereskedelmi márkák hívei szerint – piackutatásilag, ugye. Az ugyanis szent magánérdekeltségi profittényező, míg a nyelv, a hit, a haza, a történeti- közösségi szolidaritás stb. csak zavarja a nagytérségi maximális profitversenyt, s gazdaságtalan ízlésbeli és hagyománykorlátokat állít a nagy szériák homogén „bölcsessége” elé. Minek, kérem, ez az egész? De ha már kell, akkor az a jobb, hogy faltól falig, határtól határig előbb legyen homogén minden, aztán majd a „homogénezési nyertesekre” is sor kerül. A jövő úgyis a direkt marketing steril fogyasztójáé. Minek kellene nemzeti piackutatás?