
Antonis Volanis vezető formatervező azonban nem érte be ennyivel: masszív, fekete műanyag lökhárítókat, oldalborításokat és kerékjárat-szélesítéseket készített, a fülke első része fölött szafari-tetőcsomagtartót alakított ki, az orrot pedig gallytörővel és rácsos ködfényszóróval tette marconává. Ám hiába az offorad-optika, a Rancho már enyhe terepen is elvérzett, mert csakis fronthajtással gyártották – igazán kár, hogy a francia 4×4-specialista Dangel nem vette kezelésbe. Sovány vigaszként a Grand Raid csúcskivitelt diffizárral, csörlővel és keresőlámpákkal kínálták.

Alig maradt fenn Talbot-Matra Rancho
Természetesen már a tervezés elején egyértelművé vált, hogy az eredeti 1100-as Poissy-motor kevés lesz a nagyobb tömeghez és homlokfelülethez, ezért a nagyobb Simca és Talbot modellek 1,44 literes négyhengeresét vetették be, egyszerű négyfokozatú kézi váltóval kombinálva. Sajnos 80 lóerővel sem lett igazán fürge a Rancho, emellett a takarékosság sem volt az erőssége. Annak is csalódnia kellett, aki a külsőhöz hasonlóan izgalmas műszerfalra számított, és megbízhatóság terén sem jeleskedett – utóbbi okból, és a két oldalajtó miatt cserélték le anno a németországi rokonok is egy Passat kombira.

Sok más tulajdonos kezdeti lelkesedése is alábbhagyott néhány évnyi használat után, és amikor továbbadták a Ranchókat, gyakran a munkásautó-szerep jutott számukra osztályrészül. Így az állomány egy része hamar elhasználódott, ráadásul a családi mindenesnek megmaradt példányok sorsát is megtizedelte a súlyos rozsdásodási hajlam. Hiába lenne tehát a mai, SUV-divathoz szokott szemnek kívánatos veterán, alig maradt belőle – én Magyarországon csak egyetlen (zöld, OT-rendszámos) Ranchóval találkoztam, amit évek alatt, több donorból rakott össze a gazdája.






















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!