Jöjj el, Urunk, Jézus!

Vélemény

Jöjj el, Urunk, Jézus!

Az igazi nagy reménység, hitünk központi örömhíre az, hogy feltámadunk.

Erdő Péter

karácsony egyház jézus örömhír feltámadás remény szeretet 2025. 12. 25. 6:40

Fotó: Kovács Attila

Hirtelen ránk szakad a karácsony. Így éljük ezt meg évről évre. Gondolkozunk, hogy kinek is írjunk, kit kell köszöntenünk, kinek milyen ajándékot készítsünk. Aztán az év végi rohanásban mindig valami elmarad, vagy feltorlódnak a dolgok, és az utolsó pillanatban akarunk mindent elintézni, amikor már sok mindenről lekésünk vagy egyszerűen elfeledkezünk róla. De nemcsak az ismerősök, barátok, a társadalmi kapcsolatok tudnak túl későn eszünkbe jutni, hanem az ünnep lényege is.

Felkészültünk a Jézussal való találkozásra? Volt-e időnk adventben gondolkozni, mondjuk azon, hogy hol vannak az életünkben az árkok és az útakadályok, amiket le kell küzdenünk, hogy a Megváltóval találkozhassunk? Vagy akár a bűnbánat, a lelki készület tetteire volt-e időnk a nagy kavarodásban?

Még az adakozásban is sokszor időzavarba kerülünk. Nem tudjuk, a sok szervezet, alapítvány, gyűjtés közül melyik a hiteles, és főleg: nagy a kísértésünk, hogy valamilyen szervezetnek adakozva megfeledkezzünk azokról, akik személyesen közel állnak hozzánk, akiknek az időnkre, a látogatásunkra, a figyelmünkre vagy akár az anyagi segítségünkre is szüksége volna.

Joggal érezhetjük úgy magunkat, mint a betlehemi pásztorok, akik végül a csodás jelenés hatására maguk indulnak meg Jézus felé. De nem ők teszik meg a találkozás első lépését, hanem a második isteni személy az, aki leszáll az Örökkévaló trónusáról, ahogyan a Bölcsesség könyvének súlyos mondatát az imádkozó egyház előkép gyanánt értelmezi:

Mert mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról, ott termett a pusztulásra szánt föld közepén, mint egy zord harcos.

(Bölcs 18,14-15) De a betlehemi Gyermek nem úgy jön hozzánk és az egész emberiséghez, mint ahogy az ószövetségi idézet szerint a Mindenható pusztító igéje hozta el az egyiptomiak büntetését. Hanem szelíd gyermekként születik közénk. Később maga vallja küldetéséről:

Nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy megmentsem a világot.

(Jn 12,47)

Jézus vállalja később az Emberfia elnevezést. Ő azonosul azzal a fenséges alakkal, aki majd az idők végén eljön az ég felhőiben, hogy megítélje a világot. De most, karácsonykor az első eljövetelt ünnepeljük. Most annak örülünk, aki azért van köztünk, hogy üdvözítsen minket. Pedig

olyan időben élünk, amikor újra és újra felmerül a gondolat, hogy emberi léptékkel alig mérhető csapások várnak ránk, amikor sokan már arra vágynak, hogy a Történelem Ura hozzon igazságot és békét a világnak. Ma talán jobban átérezzük az első keresztény nemzedékek imáját, akik a végső időkre gondolva kérték: „Jöjj el, Urunk, Jézus!”

Az idei évet még Ferenc pápa hirdette meg szentév gyanánt. Az év témájaként pedig ezt jelölte meg: a remény zarándokai. Sok zarándoklatot szerveztünk az idén. Hazánkból is fiatalok csoportjai mentek Rómába. Plébániák, egyházmegyék, lelkiségi mozgalmak indítottak közös zarándokutakat az Örök Városba vagy más kegyhelyekre. Találkoztunk olyan csoportokkal, amelyek egész körutat tettek a különböző szent helyek érintésével. Örömmel fogadtuk mi is Esztergomban és Budapesten a Srí Lankáról érkező papok népes csoportját. Magukkal hozták ajándékba tapasztalataikat egy olyan keresztény közösség életéből, amely érzi küldetésének felelősségét, és hordozza az elszenvedett gyilkos merényletek tapasztalatát. Ők is a remény útját járták. Magyarország után Szent II. János Pál pápa nyomdokait követték Lengyelországba. Mi magunk pedig papi zarándoklatot is tartottunk a Felvidék történelmi kegyhelyeire, de együtt mondhattunk szentmisét Nyitrán is a helyi főpásztorral, a káptalannal és a környékbeli magyar hívők népes közösségével. Újraéledt bennünk a közös küldetés és a közös feladatok vállalása.

Az idei év változást hozott egyházunk földi vezetésében is. Ferenc pápa elhunyta után XIV. Leó pápa személyében új utód lépett Szent Péter apostol örökébe. Első beszédében már Krisztust állította a középpontba, és az Ő békéjét kívánta minden jelenlevőnek, a városnak és a világnak. Azóta is újra és újra tanúságot tesz elkötelezettségéről a béke szent ügye iránt.

Első apostoli útján Törökországban kifejezte az ökumenikus és vallásközi párbeszéd iránti odaadó figyelmét, megújította hűségünket az 1700 évvel ezelőtt tartott niceai zsinat örökségéhez. Utána Libanonban pedig a sokat szenvedett népekkel vállalt közösséget. Bátorító, testvéri közelségét fejezte ki a közel-keleti keresztények iránt.

Mi magunk is köszönetet mondhattunk neki, hiszen megbízása alapján szeptember elején sor kerülhetett Veszprémben Bódi Mária Magdolna vértanú boldoggá avatására, mely nem csak a helyi híveknek, hanem egész katolikus közösségünknek lelki megerősítést jelentett. Október elején a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájának 45 éves felszentelési évfordulóját ünnepeltük. Ekkor mondhattunk személyesen is köszönetet XIV. Leó pápának. A magyarság római jelenléte pedig Szent István király törekvése volt, aki magyar zarándokházat alapított Szent Péter sírja közelében. Ennek utóda a Szent Péter-bazilikában található magyar kápolna. Látható formában is kifejezi ez a művészi színvonalon kialakított szakrális tér közösségünket a világegyházzal és mindazzal az értékkel, ami a hajdani keresztény Európa közös kincse volt.

A remény zarándokai vagyunk. Ez a remény vonatkozhat sok földi segítségre és védelemre. Kérjük ezt gyakran imádságainkban. De végül is

az igazi nagy reménység, hitünk központi örömhíre az, hogy feltámadunk, hogy a földi halállal nincs vége mindennek, mert minden baj, nehézség és kihívás között Istennel találkozunk, aki szeret minket. Ez a szeretete pedig a végső és boldogító szót akarja kimondani egész életünkről. Szegődjünk hát hozzá ilyen szeretettel! Sugározzuk örömünket minden ember felé!

Ha gyöngének érezzük is magunkat, ha aggódunk is közösségeinkért, mégis bizalommal indulunk el már most Jézus felé, mert tudjuk, hogy fényt, értelmet, boldogságot akar ajándékozni nekünk. Lépésről lépésre már itt, mostani életünkben, de nagy és nyilvánvaló módon az idők végén. Maradj velünk, betlehemi Gyermek, őrizz meg minket, világítsd meg utunkat a hosszú éjszakában, hogy soha el ne szakadjunk Tőled!