Múlt, jelen és jövő Ulsterben

Ulsterben lázas készülődés folyik: vasárnap megkezdődik az idei felvonulási évad. Az Orániai Rend tagjai kikészítik fekete keménykalapjukat és narancssárga szalagjaikat, a felvonulás útvonalán fekvő katolikus negyedekben bedeszkázzák az ablakokat és az üvegajtókat. A két, farkasszemet néző közösség huligánjai készülnek a verekedésre, a terroristák fegyverkeznek. Az Ulsteri Királyi Csendőrség (RUC) tagjai és a segítségükre felvonultatott katonai alakulatok készítik a torlaszokat, a csendőrök és katonák remélik, hogy ép bőrrel, esetleg kisbb zúzódással, égési sebbel megússzák ezeket a heteket is, mint tavaly, tavalyelőtt és azelőtt. A londoni és dublini politikusok a szék szélén ülve várják az eseményeket és remélik, hogy végre-valahára, évszázadok után az idén győz a józan ész. A belfasti politikusok jó része mindenesetre gondoskodik arról, hogy ne győzzön.A felvonulásokon a protestánsok évszázadokkal ezelőtt aratott véres győzelmeit ünneplik a leigázott katolikusok fölött, javarészt skót, angol és walesi kolonistákét az írek fölött. Ezekben a győzelmekben és ebben az évről évre megismétlődő ünneplésben találni a megátalkodott gyűlölködés, a gyanakvás és a rituális törzsi ellenségeskedés magyarázatát. Az egyik fél úgy érzi, hogy ki akarják forgatni abból, ami az övé, a másik meg, hogy évszázadokkal ezelőtt kiforgatták abból, ami az övé volt. Az egyik fél, az unionisták számára az 1998-as Nagypénteki Megállapodás a brit és az ír kormány és az okvetetlenkedő amerikaiak által kierőszakolt hatalommegosztással az utolsó engedmény, de ez is csak akkor érvényes, ha az IRA lemond a további fegyveres harcról, és ezt azzal bizonyítja, hogy semleges ellenőrzés alá helyezi fegyvertárait. A másik fél, a köztársasági mozgalom számára a Megállapodás csak az első lépés az egyesült Ír Köztársaság felé, amelynek talpalatnyi földje sem része az Egyesült Királyságnak, a hatalommegosztás csak arra jó, hogy ennek a célnak az elérésén a legitim politika keretein belül lehessen munkálkodni, de nem letett, csak lábhoz tett fegyverrel.Ez a kibékíthetetlen ellentét, ez a kölcsönös – és jószerével kölcsönösen igazolt – gyanakvás a háttere annak, hogy David Trimble múlt vasárnapi hatállyal lemondott az ulsteri kormányzat éléről. Igazi ulsteri lemondás volt: hat hete van az ellenfélnek arra, hogy olyan javaslattal, ígérettel, engedménnyel reagáljon, amely lehetővé teszi, hogy a legnagyobb és legmérsékeltebb unionista párt, az UUP vezetője visszatérjen posztjára. De ha nem, akkor Tony Blair és Bertie Ahern csak két rossz között választhat: feloszlatni az új, hatalommegosztásos ulsteri berendezkedés zsenge szerveit és újból kívülről kormányozni a tartományt, vagy új választást kiírni az ulsteri közgyűlésbe. Június hetedikén, amikor a westminsteri parlamentbe kellett képviselőket választani, mindkét oldalon előretörtek a harag, visszaszorultak a mérséklet erői. Ez ismétlődnék meg a felvonulások után, ha új közgyűlést kellene választani. Az új évezred nem hozott változást Észak-Írországban: Ulster múltja véres, jelene aggasztó, jövője bizonytalan.