Örökségeink

Az emberélet útjának felén... vagy azon túl... nemcsak csámpás, lúdtalpas lesz a halandó, de harántsüllyedése is van, bütyke, kalapácsujjai. Elmegy az ortopédorvoshoz, ő jóindulatúan felír egy gyógycipőt, szivacsbetétet is rendel hozzá, hogy könnyebb legyen a járás, és figyelmezteti páciensét, ha van rá lehetősége, minél többet biciklizzék. A kedves harántsüllyedéses, kalapácsujjas stb. elképzeli, amint az utcájukban versenyt kerékpározik a biciklis üzenetszállítókkal, akik olyan váratlanul tudják megelőzni a járdán haladókat, hogy azok csaknem sóbálvánnyá változnak. Persze, ha nagyon akarna, azért tudna biciklizni, arra feléjük, a Duna-parton szép új bicikliút is van.Addig is, amíg ez eldől, a receptjével felmegy az ötödik emeletre – nem kell ám cipészműhelybe mennie, a vállalkozó a rendelőintézetbe jön –, egy fiatal alkalmazott lerajzolja a lábát, mér itt, mér ott, együtt kiválasztják a színt, a fazont, ő kifizet egy jelképes összeget, nem egészen háromezer forintot, s ennek ellenében jogosult lesz átvenni egy minden igényt kielégítő cipőt. Két hónap múlva. S mert ez februárban történik, a fájós lábú áprilisban valóban kap egy értesítést, hogy mehet a cipőjéért.Elmegy érte, elhozza. Szép cipő, vagyis szandál, finom bőrből, drága anyagból készült. Óvatosságból először a lakásban próbálja ki, járkál benne – nem sokáig. A széles pánt mint bilincs szorítja a lábát, nem kevesebb mint négy helyen kellene igazítani rajta. A bütykös, lúdtalpas, harántsüllyedéses visszamegy az üzletbe, elsorolja a panaszait. A kisasszony jegyzetel, rajzol, egy hét múlva lehet érte jönni, mondja. Egy hét múlva minden ugyanolyan, mint volt. Hozzá sem nyúltak, mondja a kuncsaft. A kisasszony mosolyog, náluk ez nem fordulhat elő. A kuncsaft elviszi, felveszi, de hasztalan próbálkozik. Gondol egyet, elviszi saját cipészéhez. Szorít, tör, éget, gyötör és csavar, mondja, egyébként jó.A mester megtanulmányozza. Kicsi és szűk, mondja, vagy rosszul mérték, vagy rosszul szabták. És?! Hozzá sem nyúlok, mondja. Elegem van belőle, hogy az elszabott (...) gyógycipőket nekem kell megjavítani. Már nyár eleje van, amikor a lábfájós harmadszor is visszaviszi a gyógyüzletbe a gyógycipőt. Nem az ismerős hölgy, egy fiatalember fogadja. Nagyszerű tágítógépeink vannak, mondja, akár a duplájára is meg tudjuk nyújtani. Biztatja a kuncsaftot, hogy hagyja ott nyugodtan, már csak azért is, hogy ne vesszen kárba annak az öt-hat embernek a munkája, aki a műhelyben dolgozott rajta. És az a tizenháromezer forint se, amellyel az egészségügy hozzájárult. És a kedves kuncsaft háromezre se.Fogjuk rövidre. Amikor negyedszer viszi vissza a gyógycipőt a feltört lábú tulajdonos, ilyeneket mondogat magának: féleszű, hatökör, agyalágyult! Négyszer visszamenni! Normális ember az ilyen?Fogadkozik, hogy most utoljára. S azt gondolja a balga, ha most sem csinálják meg, akkor joga lesz odakiáltani nekik: mit gondoltok? Meddig nézitek hülyének azokat, akikből éltek? Csak egyszer kellene végiggondolni, ki csinálja rosszul a dolgát? Hol a hiba? És rögtön lehetne változtatni rajta. Miféle rossz örökséget őriztek? Mit kerestek még itt? Meddig?B. hatvankét éves, tizenhat éves korától dolgozott, első munkahelye egy erdészet volt. Az igazi, amit már a munkakönyvébe is bejegyeztek, az építőipar, egy építkezés. Egész életében betanított munkás volt. Az építőiparral végigjárta az országot, munkásszállók örökös lakója volt, de ez – fiatalon – inkább örömöt okozott, mint gondot. Amikor megnősült, és családja lett, letelepedett egy faluban, házat épített, és a helybeli téeszben vállalt munkát. Tizenöt vagy húsz év múlva – úgy hozta a sors – elvált. Akkor felszállt egy buszra, s amikor a busz az Alföldről átért a Dunántúlra, az első helyen, ahol megállt, B. leszállt róla, és azt mondta, itt akar letelepedni. Itt keres magának munkát. Talált, mert tényleg keresett: fűtő lett a bőrgyárban. Az egyik közeli faluban vett egy igen szerény házat, innét járt be busszal a munkahelyére. Két műszakban dolgozott, volt olyan nap, hogy ötven mázsa szenet kellett belapátolni – bírta. Ötvenhat éves korában porckopás és a vele járó ízületfájások miatt leszázalékolták. A leszázalékolást a gyár megszűnése – felszámolása? – előzte meg, és két év munkanélküliség.A lényeg a lényeg – ahogy B. mondaná –, két hónap híján összesen harminchat évet dolgozott, s a nyugdíja ezután huszonnégyezer-ötszáz forint. Levelet írt a nyugdíjintézethez, nincs-e félreértés a dologban: tényleg ennyi jár neki több mint harmincöt év munkaviszony után? Korrekt és gyors választ kapott: tényleg ennyi jár. A – szerencsére – nem baleseti rokkantságra adott nyugdíjat az átlagbér alapján állapítják meg, s ez ennyit ad ki. Ezt öregségi nyugdíjra átcserélni nem lehet, s nem is volna kedvezőbb. Így B. eljár a diszkontokba, ahol mindig lehet valami akciós árut kapni, olcsó tyúkhátat, disznókörmöt, ha szerencséje van, a hentesnél olcsó belsőséget.Mi ebben a bosszantó? Gyanítom, mindenkinek akad két-három ismerőse, akit az elmúlt évtizedben – évtizedekben – „leszázalékoltak”. Mondvacsinált betegségéért, alkoholizmusáért vagy ismeretsége, jó öszszeköttetései révén azért, hogy munka helyett – jól kereső férje mellett – kellemes semmittevésben tölthesse az életét. Ha a nyugdíjrendelet és az egészségügy sokféle átalakítása során az is számításba jöhetne, hogy előnyösebb elbírálásban részesüljön az, akit – baleset nélkül ugyan, de a munkája tett rokkanttá, igazságosabbak lennénk. Azt akár ne is említsem, B. biztos benne, sőt hangoztatja: a huszonötezret is csak azért kapja, mert a Kádár-rendszerben dolgozott meg érte. Ha most dolgozna, ezektől ennyit sem kapna.Hány visszacsinálhatatlan rendelkezés, hány csel (csalás) van még, amelyért ezután kell fizetni? Talán nem is sejtjük. De ha tudomást szerzünk róla, és lehet rajta változtatni, inkább változtassunk, mint hogy vég nélkül fizessük Kádárék számláját.