Polgári kaszinó

Akár borítékolni is lehetett volna: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöki tisztét az a belga úr nyerte el, aki a Salt Lake Cityhez fűződő kínos olimpiai korrupciót kiteregette a sajtónak. A konok sebészorvost nem lehetett megvesztegetni a kedvező helyszínválasztás érdekében – ugyanis egyszerűen nem utazik el a kandidáló városokba. Az olimpián is forradalmi módon együtt fog lakni a versenyzőkkel – a szállodásoknak meg főhet a fejük, kire sózzák rá ezután a királyi lakosztályokat. A leköszönő Samaranch ugyanis nem volt szívbajos (bár úgy látszik, ez neki „belefért” a hivatalnokoskodásba): nemcsak uralkodóhoz méltó módon szállt meg, nemcsak benyomta örökösét a magas testületbe, de még szobrot is állítottak neki életében a luzskovi Moszkvában. (Ilyenkor kellene elküldeni Kun Miklóst egy kicsit kutakodni a KGB levéltárába…) Búcsúzóul összehozta még a pekingi olimpiát is; ám úgy látszik, nem egyeztetett az Európai Parlament elnök asszonyával: ez a kilátásba helyezett nyugati bojkottfelhívás a fránya emberi jogok miatt csúnya foltot ejthet a samaranchi életművön. Lehetséges, hogy fel kellene pörgetni a lassúdad budapesti előkészületeket: hátha már 2008-ban be kell ugranunk a kínaiak helyett. Schmitt Pál egyszer már bejelentkezett a főpolgármesterségre: nem kizárt, hogy két úr szolgájaként tető alá tudná hozni az üzletet. Bár azért aNOB-on belül az is fontos, ha valaki a környezetvédelmi és sport- (!) bizottságot vezeti…***A tévéelnök-választás utózöngéi közül a legbájosabb kétségkívül az a publicisztikai érvelés volt, amely azt fejtegette: a polgári kormány nagy lehetőség előtt állt, de elmulasztotta kihasználni, midőn nem Friderikusz Sándort sugalmazta a kuratóriumnak a Magyar Televízió elnöki székébe emelni. Igaz, akkor csupán olcsó népszerűséghajhászást művelt volna, hiszen a híres-hírhedt tévés nevét legalább ismeri a publikum, s az ő oldalvizén evickélt volna tovább a szemérmetlen (és nevenincs) hatalom; így viszont, hogy nem őt választotta, még erkölcstelenebb, hiszen úgymond politikai meggondolásokat érvényesített a szakmaiakkal szemben. (Friderikusz gratulációját, hogy a választás során kétségkívül szakmai szempontok érvényesültek, ezek szerint maró gúnynak kellene értelmezni.) Az már szinte mellékes is, hogy e kommentátori gyakorlat a molnár, a fia és a szamár példázatát idézi: tegyen bármit a kormány, mindenképp megszólják. Sokkal inkább figyelmet érdemel Friderikusz személye, kinek pályázatát még leghívebb elvbarátai is némiképp zavarodottan szemlélték, s legfeljebb annyit rebegtek: megnéznék a híradóját – feledve, hogy e műfajban volt már egy csúfos bukása. (Azt nem feltételezhetjük, hogy csupán az ellenzéki újságírásnak kívánt mulandó munícióval szolgálni, hogy a polgári oldal kisszerűségét demonstrálja, amiért nem adja ajándékba ellenlábasainak az egyik köztévét, miközben a felemás kuratóriumi elnökségek minden külpolitikai hátrányát elszenvedi: annál becsesebb a tévémogulnak a gondosan suvickolt imázsa. Ám ha egyszerű ingyenreklámnak tekintette az egészet, az persze más.) Közszolgálatra vállalkozni színtiszta kereskedelmi mentalitással – nem sorolható az ártatlan médiacsínyek közé. Friderikusz tévés fogantatása ugyanis, amely ugyan a Hankiss-féle Magyar Televízióhoz kötődik, a közszolgálati romlás kezdete volt: előrevetítette, hogy amennyiben nem választjuk markánsan ketté a közérdekűt és a nézettségcentrikus bóvlit, a televíziós giccs minden értéket fölemészt, mint a fagocita baktériumok. Hankiss Elemért e folyamat elindításáért még akkor is elévülhetetlen felelősség terheli, ha tudjuk: kívülállóként vajmi keveset értett a tévézéshez. E folyamat betetőzéseként azonban azt tenni első emberré, aki az egész hanyatlást elindította – tényleg olyan üzenet lett volna, ami az egész kormányzás alkalmasságát megkérdőjelezi. Szerencsére nem ez történt. Szerencsére Vágó István ars poeticája (amelyet egy üzleti magazinban adott közre, miszerint ő közszolgálatot csinál kereskedelmi köntösben) nem emelkedett a hivatalos médiapolitika szintjére. Fából ugyanis még a nagy reményű XXI. században sem lehet vaskarikát csinálni. Nem dőltek be Friderikusz píárszövegének sem, miszerint havi egy forintért dolgozna – talán rájöttek: a saját cégeknek adott megbízások sokkal többe kerülnének az adófizetőknek. (Nem is szólva arról: ez esetben az alelnöki javadalmazást körülbelül hatvan fillérben kellene megállapítani, ami alkotmányellenes, mert már nincs is fillér.) A médiapatthelyzetből muszáj kimozdulni, ám az már-már politikai zsenialitást igényel. A kormányzat, ha meg akar felelni a saját maga által hirdetett eszményeknek, aligha tehet mást, mint hogy megerősíti a közszolgálati médiumokat: a Magyar Televíziót azért, mert nincs más választása; a Magyar Rádiót és a Duna Televíziót pedig azért, mert sokkal kisebb ráfordítással olyan közösségi értékeket menthet át, amelyeket később, egy módosabb állapotban bajos volna újrateremteni. A globalizáció lendületes térhódítása idején a kereskedelmi média csupán a körülményekhez mindenkor messzemenően alkalmazkodó üzlet, a közszolgálat viszont a kulturális folyamatosság egyetlen mentsvára. Talán Friderikusz kellett hozzá, hogy ezt megértsük.***Pannonhalma patinás falai között, szerte a Kárpát-medencéből odasereglett gyakorló szerkesztők és lelkes tudósítók körében egyebek között azt taglaltuk: legenda vagy valóság-e mindaz, amit az uborkaszezonról terjesztenek a médiában. A vélemények erősen polarizálódtak. Volt, aki úgy vélte: a tikkasztó kánikulai napokban sem kevesebb a hír, mint egyébkor – legfeljebb az információgazdák (politikusok, köztisztviselők, válogatott médialegények) ilyenkor hajlamosabbak a déltengereken múlatni az időt. Jómagam viszont inkább azokkal értettem egyet, akik szerint a nyár dereka mégiscsak egyfajta kommunikációs holtidő (még így, kampányindító évben is). Ilyenkor olyasmi is bekerülhet a lapokba és a híradókba (mint például a „Szobrot Kádárnak!” mozgalom pimasz felhívása), ami a kínálati hírpiac körülményei között labdába sem rúghatna. Az uborkaszezon lényegét azonban mi sem foghatná meg jobban, mint az a hír, amely napilaptársunkban jelent meg, s amelyet végtelen csiszoltsága, klasszikus legömbölyítettsége okán szükséges e helyütt teljes terjedelmében idéznem: „Traktorral dózerolta le Varnus Xaver garázsát Varaszlón a szomszédja – jelentette a HavariaPress tudósítója. A traktoros szerint – aki egyébként a polgármester veje – a garázs az ő telkén épült. A jegyző egy hónapja bontást rendelt el az épületre, a határozat végrehajtását azonban felfüggesztette a bíróság. Varnus feljelentette a szomszédot, szerinte ugyanis önbíráskodás történt.” Ne becsüljük alá e gyöngyszemet: általa ugyanis sok mindent megtudhatunk az ezredelő Magyarországáról. Például azt, hogy az orgonaművész extrém médiaszemélyiségek immár nem a Rózsadombon, hanem Varaszlón építkeznek, oda pedig feltétlenül autóval járnak (kivéve, ha a vitatott garázst nem leendő szoftverbirodalom megalapozásának céljából emelték). Árulkodó továbbá a hír a földhivatali káoszt illetően: a jegyző, a törvényesség helyi őre nyilván merőben más tulajdoni lappal rendelkezik, mint az ügyben eljáró bíró. A HavariaPress tudósítója szükségesnek tartotta megemlíteni azt is, hogy a garázsgyalulást egy polgármesteri vő követte el: igaz, az homályban maradt, hogy az öntevékeny községrendezés szárad-e a lelkén, vagy az a puritán tény, hogy telik neki saját traktorra. Balázs Géza nyilván azt is fölvetné, hogy vajon lehetséges-e egyáltalán traktorral dózerolni, a perektől szemmel láthatólag korántsem idegenkedő előadóművész kapcsán azonban azt már csak halkan meri megpendíteni az uborkaélvező kibic: mit is szólna ehhez a piti garázsügyhöz (korunk filemile-sztorijához) szegény jó Johann Sebastian Bach…***Ha az ország minden lakosa két évig megállná szex nélkül, eltűnne az AIDS – mondta a kenyai elnök. A következő jó tanács talán az lesz: ha Afrika minden lakosa két évig megállná evés nélkül, garantáltan megszűnne az éhínség?