Reformkori vigasságok

A soknemzetiségű, kisebb-nagyobb településekből összeforrott Pest-Buda ma is őrzi elevenségét. Igaz, a korábbi századfordulón – az eklektika jegyében – némiképp egységesült, de kaleidoszkópszerű tarkaságából sok mindent meg is őrzött. E tarkabarka világ régvolt népünnepélyei a maguk kavalkádjával méltók voltak a város farsangi karakteréhez.A reformkori Pest-Budának három fontos búcsúja volt: húsvétkor a gellérthegyi, pünkösdhétfőn a zugligeti és Kisasszony napján a lipótmezei. A mézeskalácsosoktól a bábosokon át a medvetáncoltatókig sokféle árus és kuncsorgó vett részt rajtuk. A gellérthegyi ünnep külön színfoltja volt a „rothadtalma-hajigálás”, amellyel a gyereksereg tréfálta meg a sürgő-forgó kompániát.A különféle népünnepélyek résztvevőit szórakoztató mutatványosok legnagyobb szélhámosa egy „vízen járó” volt. 1834. október 26-án délután tízezer ember tolongott a pesti Duna-part Margitszigettel szemközti részén, mivel egy Löwenritt nevű kétes egzisztencia hirdetést tett közzé: „Alól irottnak szerencséje van jelenteni, hogy több évi fürkészés után amaz igen fontos és közhasznu felfedezésre tett szert, melly szerint minden vizen minden veszély és megnedvesülés vagy meghülés nélkül egyenes állásban keresztül lehessen menni...” Ez a körmönfont fecsegés végül felszólítja a „műértő közönséget”: győződjön meg 20 krajcár ellenében a vízen járás csodájáról. A felcsigázott kedélyű nagyérdemű azt láthatta, hogy Löwenritt beballag a folyóba, pár méteren át sodortatja magát az árral, majd egy ladikba pattan, s a publikumtól búcsút sem véve átevez a túlpartra, és eltűnik.De nem csak ilyen minden hájjal megkent szélhámosok vidították a szájtáti sokaságot. A „hevenyéncz-költészek” bármely adott témára verset rögtönöztek. Mamok, a majomember elképesztő „tagficzamitásairól” híresült el. Romanini, a „spanyol udvari tánczosnő” egy rézsodronyon mutatta be szöcskéket meghazudtoló produkcióját. Bertoletti a bolhacirkuszával, Borovics Vince a tűzijátékával ugyanúgy a reformkori mulattatás bajnoka volt, mint a morva Franciska Heppner, a „lábművész”, akinek mindkét karja hiányzott, ám a lábával írni, pisztolyt tölteni és elsütni is képes volt. A sokadalmi nevezetességek közül nem maradhat ki Hirsch Danemark csodarabbi sem: betéve tudta a Misnát meg a Talmudot, s benne „a legnagyobb fokig van csigázva a combináló emlékerő”, olyannyira, hogy a publikum által számmal megjelölt lapot azonnal felmondja, bármilyen letakart szövegrészt felidéz, sőt még arra is képes, hogy a mondatokat tükörszerűen, tehát fordítva darálja el...A panoptikumok viaszbábukként mutattak be hírességeket – „bemeneti díj 12 váltó krajczár” –: ki-ki megcsodálhatta Mária Teréziát, „2-ik Jósefet”, de bibliai személyek társaságában Sobri Jóskát és más „haramiákat, gyilkosokat, orozókat és korhelyeket” is. El nem maradhatnak a korabeli vándor állatkertek és más alkalmi menazsériák, amelyekben „gyönyörü oroszlánok, tigrisek, leopardok, parducz, parducz-macska, oroszlán-tigris, hyéna, jégmedve, gnou-bivaly, farkatlan juh, kenguruh és erdei ördög” is megcsodálható. A panorámák, azaz „opticai képek” messzi városokat, többek között Lemberget meg Nápolyt, Jeruzsálemet, Moszkvát és Berlint láttatták. A cirkuszokban lovarművészek és kötéltáncosok, „emberevő egyptomi krokodilusok”, kígyólányok és gólyatáncosok, lófejű és nyolclábú disznók, táncoló csontvázak, számolni tudó lovak és persze pojácák is felléptek, „kik időnkint enyelgésekkel törekvék mulatni a nézőket”. Nevezetes volt az „orosz tűzkirály”, Schwarzenberg Pál (a neve nem épp orosz), aki izzó ólmot, lángoló szurkot és forró olajat evett, tüzes vasból darabokat harapott le, végül valami tűzijátékfélét is produkált, amelyet – ismeretlen okból – „szellemtűznek” mondtak.A hajdanvolt mulatságok változatos helyszínei között a Városliget éppúgy szerepel, mint a Zugliget meg a budai Vár, a Duna-parti „jobbágypiac”, a Rózsa, a Széna meg a Hal tér, a Horváth-kert és a Városmajor, a Gellérthegy és „Leopold mezeje”, Óbuda meg a Svábhegy.Kétségtelen, hogy a pest-budai kóklerek tündöklésének ideje a reformkor. A terebélyesülő és ezerféle kósza lelket, nációt, teremtő álmot és ábrándos balekot magába szippantó nagyváros kedvez a farsangi kavalkádnak. Heccszínházaival és vándorkomédiásaival, uzsorásaival, vakparádéival és körmeneteivel, fiákereseivel, kéregetőivel, girhes inasaival és naplopóival, ripacsaival meg alkalmi árusaival valóban „táncokkal és vígsággal tele teátrom” volt ez a még emberi méretű, kedélyét őrző és tarka forgatagait jól kezelő metropolis.