Száznyolcvankét golyóbis

A borzongató kifejezés, a bulvársajtó kedvence, miszerint „valóságos fegyverarzenálra bukkantak” itt vagy ott, aligha talált visszhangra barátomnál, a nyurga költőnél, aki őskori faopálok, római cseréptörmelékek, középkori lópatkók és nyílhegyek gyűjtésével ízesíti meg ihlete apályos időszakait.Ahogy egy poétától el is várható, eme hóbortjaira büszkébb, mint a verseire vagy formás elbeszéléseire. Utóbbiakat a Teremtő adományának tekinti, ezért úgy áll hozzájuk, mint a megajándékozott. Érzi a kegyelmi pillanatot, ám egy kicsit természetesnek is veszi azt – mint akit a születése vagy a neve napján traktálnak mindenféle meglepetéssel. Számít rájuk, ezért öröme összekeveredik arcán az adószedő aggálytalanságával, aki az esedékes összeget bezsebeli.A fegyverarzenálra való utalásom sem azért került ide, mintha a nyílhegyek és rozsdás jatagánok gyűjtését fegyverrejtegetésnek minősíteném, miként annak idején az ÁVO egyik szegedi barátom apjának kedvtelését, aki török kori pisztolyokkal aggatta tele lakása falát. Börtönbe került az istenadta, igaz, nem ezért a nem létező vétkéért, hanem egy másikért, amelyet szintén nem követett el...De hogy végre a tárgyra térjünk: az én nyurga költőm az utóbbi időben valóban fegyverarzenált halmozott fel a lakásában. Olyan ágyúgolyó-kollekciót, amellyel – ha még ágyúja is akadna hozzá – akár várostromot is rendezhetne. Azon ne akadjunk fenn, hogy országunkban az olyan ép vár is ritka, amelyet meg lehetne ostromolni, mivel annak idején a Habsburgok – megelégelve eleink nyűgösködéseit – várainkat rövid úton a levegőbe röpítették.Történt, hogy egy szép nyári alkonyon, mikor a szellem üdvözletétől kevéssé megérintett halandók strandolnak, görögdinnyét falnak, átadják magukat a legújabb gengszter- vagy horrorfilm örömeinek, s miközben ábrázatukra kiül a sörbambaság, azon tűnődnek, miből egyenlítik ki holnap az esedékes villanyszámlát – a bokrok közt hangol ugyan a fülemüle, mint ásatag igric, kinek dalára a kutya sem kíváncsi, úgyis belekeveredik az a filmek halálhörgéssel nyakon öntött revolverropogásába –, nos, az én poétám a Duna-part iszapjának vizsgálata közben talált egy horpadt vasgolyót.Talált ám! Kézbe vette, babusgatta. Ledörzsölte róla a rákövesült földréteget. A sárgadinnye méretű golyóbis vasát, mintha férgek furkálták volna tele, lyukak tarkították.A nyurga költő, akiből sem a história ismerete, sem a megérzés nem hiányzik – így a felkent történészeknél, akik a tudományos elveknek megfelelően szigorúan tárgyilagosan fürkészik témájukat, ami fából vaskarika (esetünkben: vasgolyó), mert hogyan érdekelhet valakit egy téma, ha kötelező az érdektelenség –, nos, az én barátom egy igazi tudósnál az érzelmek hatalmával erősebb.A Duna fövenyéhez, amelyből a vasgolyó előkerült, közel esik Vác vára. Pontosabban az a földhalom és falmaradék, ami belőle megmaradt.Nyurga költőnek szemet szúrt, hogy a vasgolyó egy horpadásból bukkant elő – feleúton a mohos fal meg a folyó között.A fövenyben alig látható huppanó – így okoskodott az én költőből lett régészem – nyilván a hajdani várárok maradéka. Ha pedig így van – fűzte tovább bankhivatalnokot felülmúló leleménnyel a rögeszmét –, akkor itt még sok ágyúgolyó lapulhat a fövenyben.Tűnődését tett követte. A Duna fövenye pedig, a poéta leleményességét megjutalmazandó, ontani kezdte a kimustrált ágyúgolyókat. Szilvaszem és sárgadinynye között minden méretben és formában. Szép gömbölyűt meg oválisat. Szögekkel kivertet meg sarkosat. Lyukkal alattomoskodót is, amelybe robbanóanyagot rejtettek valaha a huncut turbánosok. És – narancsgerezd formájúakat. Utóbbiakból négy alkotott egy golyót. Aminek az volt a célja, hogy az ellenségre kilőve négyfele szálltak, s nagyobb kárt tehettek a gyaurban, mint a szimpla golyóbisok, amelyek esetleg csak egy bámész magyarnak törhették el a nyakát vagy a gerincét.Ahogy egyre több és több golyóbis került elő a fövenyből, barátomon is úrrá lett a gyűjtés dühe. Lődühnek mondják a vadászok azt a háborodott elmeállapotot, mikor a Nimród mindenre pufogtat, ami fut vagy röpül. Ez az elrévült mámor vett erőt a poétán, aki hajnalonként kijárt a várárokhoz, és ásott, ásott. Ha egy arra vetődő kíváncsiskodó megkérdezte, mit keres, azt lódította, gilisztát. Mivelhogy horgászni kívánna. Egy-egy horgász felajánlotta: ad a maga csalétkeiből. Ám barátom elhárította a szívességet azzal, hogy fölöttébb babonás, és nem hisz a kölcsöngiliszta varázserejében.Ásott heteken át, míg a kiérdemesült várárok kincsei ki nem merültek. Amikor aztán már csak üszkös fatörzsek meg kődarabok kerültek elő az iszap mélyéből, abbahagyta.Száznyolcvankét golyóbist sikerült összegyűjtenie.Hetekig eltartott az ágyúgolyók tartósítása is. Tudni kell ugyanis, hogy az évszázadokig légmentesen elzárt anyagok levegővel találkozva elkezdenek mállani. A vas sem kivétel. Csiszolással, olajozással, kalapálással kell tartósítani.Az én poétám, aki ily módon versíróból kovácsmesterré avanzsált, egy darabig tűrte, tűrte felesége okvetetlenkedését. Az asszony képtelen volt elfogadni, hogy hatodik emeleti lakásuk egy faluszéli patkolókovács műhelyére hasonlít. Férje pedig, aki korábban verseket írt, alkalmi Hephaisztoszként püföli az ágyúgolyókat.Végül, ahogy már ez lenni szokott, a költő engedett.Kincseit kettesével-hármasával kicipelte falusi nyaralójukba, s ott az üres, doh- és egérszagú borospincében halmozta össze.Szerencséjére ekkoriban kezdett egy regény ötlete motoszkálni benne. A vasgolyókat egyre unottabban hurcolta a falusi pincegádor alá. Mire aztán végzett velük, már nyakig alámerült a szecesszió kori regény indázó sejtelmeibe, s olyan messze került tőle a száznyolcvankét golyóbis, mint egy maroknyi repülő piheszál (hogy valami meghökkentő hasonlattal éljünk), amelyet a szél tovasodor, s ahogy nézünk utána, nem tudható, valóban látjuk-e még, vagy már csak a káprázat járatja velünk a bolondját.