Szörényi Levente rockopera-trilógiája Szegeden

Az első volt – és talán az egyetlen –, aki emelkedett lélekkel és pontos tervekkel készült a millecentenáriumra is, honfoglalásunk 1100. évfordulójára, és a millenniumra is, a keresztény magyar államiság ezredik születésnapjára. 1996-ban nem kapott nagy mozgásteret (sőt, mondhatni, semekkorát sem kapott), az ezredfordulón azonban szinte nem esett meg jeles nap Szörényi Levente művei nélkül. Millenniumunk „záróakkordjaként”a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával három történelmi rockoperáját három egymást követő estén láthatja a közönség – trilógia lesz az Atillából, az István, a királyból és a Veled, Uramból! két hétvégén, hat nyáresten. Megtisztelő volt megélni a két ünnepi esztendőt! – mondja a szegedi próbák előtt Szörényi Levente, aki már a 2007-es esztendő teendőit latolgatja.1999-ben felújította az Atillát. Amikor bemutatták Szegeden, Szörényi Levente már tudta, történelmi rockopera-trilógia része lesz ez az átigazított mű. Jó ideje formálódott benne ugyanis az az elgondolás, hogy az István, a királyt – már csak a téma jelentősége miatt is – folytatni illenék. 2000-ben, Esztergomban mutatták be a folytatást, a Veled, Uram! című rockoperát, az élettől búcsúzó öreg király drámáját. Összefűzni e három művet, hogy három egymást követő esten játsszák a historikus idő – és nem az alkotási folyamat – sorrendjében a három történelmi rockoperát – „csak” a megvalósítás tekintetében merész elgondolás, „csak” szervezés és anyagi ráfordítás dolgában grandiózus vállalkozás. A zeneszerző és a közreműködő művészek (például az 1999 óta Szörényi Leventéhez hasonlóan gondolkodó díszlettervező, Csikós Attila) számára – mondhatni – magától értetődő elképzelésnek tűnt.Aki azt gondolná, hogy indokolatlan ez a sorrend – mondja a zeneszerző –, vegye majd kézbe a három mű CD-kiadványát, amelyhez híres kódexeinkből három miniatúrát választott a grafikus címlap gyanánt. Az első azt a jelenetet örökíti meg, amikor Atilla elé ment Leó pápa és kísérete. (Az újabb kutatások szerint nem Rómánál, hanem valahol a Pó- síkságon találkoztak. (Érdemes elgondolkozni egyébként azon, miért haragszanak tőlünk Nyugatra oly nagyon Atillára? Rómát mindenki „átugrotta”, aki csak arra járt, és vitte is, ami mozdítható volt, egyedül Atilla nem cselekedett így. Emiatt talán...? Mert olyan magasrendű gesztust gyakorolt ezáltal, amely a sztyeppei kultúrájú népek tág horizontú világnézetére, hitbéli toleranciájára volt jellemző?) Az Atilla személyében jelképi értékkel megjelenített magyarság – folytatja tűnődését Szörényi Levente – ezen a miniatúrán lovon ül, a keresztény világ feje pedig a földön állva tárgyal vele. A második CD-borítóra választott miniatúrán az ugyancsak lovon ülő István király látható, előtte a megkötözött Koppány törzse – feje már a porba hullott. A harmadik miniatúrán, amely a Veled, Uram! hangfelvételét „kínálja”, a hófehér hajú István nézi a koporsóba fektetett Imre herceget, mögötte Gizella, középen Vászolyt vakítják, a háttérben három csuklyás alak, föltehetőleg András, Béla és Levente. Menekülnek az országból. Senki nem mondhatja, hogy a kódexeket író, másoló, díszítő papok nem ábrázolták hűen a kort. Feladatukhoz híven azt örökítették meg, ami a valóság volt. Számunkra pedig, akik ezeket a képeket egy CD-sorozat apropójából egymás mellé helyezzük, a döbbenetes leépülést illusztrálják ezek a kódexrészletek. Miközben mi, ha történelmünk e korai periódusa kerül szóba, szem előtt tartva nemzetünk értékeit és érdekeit, haladásról beszélünk...Erősen háborog a lelke Szörényi Leventének történelmi ismeretei birtokában amiatt is, hogy száz évet könnyedén „kihajítunk”„ múltunkból (miközben más nációk minden percet hozzátoldanak-hazudnak históriájukhoz). A magyarság – szerinte – hálátlanul viszonyul ahhoz a történelmi pillanathoz, amikor meglelte végleges otthonát, és ahhoz a történelmi alakhoz, Árpádhoz, aki idehozott bennünket a Kárpát-medencébe. A honfoglalás 1100. esztendejét a szerencsétlen politikai váltás miatt nem lehetetett méltóképpen megünnepelni. Keresztény államiságunk ezer esztendejét már kellő emelkedettséggel köszönthettük, ám arra ez alkalommal sem jutott figyelem, erő és akarat, hogy bátran vállaljuk múltunknak azt a darabját is, amely a kereszténység fölvétele előtt volt a sajátunk – folytatja. – Ha képesek vagyunk az elfuserált 1996 helyett ünnepi évet szentelni 2007-ben, halálának 1100. évfordulóján Árpád fejedelemnek, ha szellemieket és anyagiakat is tudunk áldozni rá, ha nem is olyan nagyságrendben, mint 2000-ben és 2001-ben az megadatott, talán valami pótolható az elbagatellizált 1996-ból. És, erősebb lélekkel tudjuk vállalni gyökereinket, a kereszténység felvétele előtti sajátosságainkat.Ehhez persze – jól tudja ezt Szörényi Levente – művek kellenek, amelyek plasztikussá teszik Árpád fejedelem alakját. És, központi akarat is szükségeltetik, amely fontosnak tartja, tehát segíti az emlékezést. Jelentős központi támogatás nélkül a szegedi bemutatóhármas sem valósulhatna meg – mondja a zeneszerző. – A két esztendővel ezelőtt dramaturgiailag jelentősen átigazított Atillának a tavasszal megszületetett a teljesen új zenei felvétele, sok tehetséges fiatallal (istenien énekelnek és nagyszerű színészek is – mondja elégedetten Szörényi Levente), élő, akusztikus zenekarral. Gépies komputerhangzások nélkül zeng tehát a Dóm téren, Szegeden az Atilla is – ahogyan az István, a király és a Veled, Uram! Mindhárom darabban fontos szerepet visz Gazdag Tibor, a Szörényi-bemutatók egyre népszerűbb művésze, ő lesz Atilla az első esten, Koppány a másodikon, Vászoly a harmadikon. Hogy a szegedi bemutató után mi lesz a trilógia sorsa, maga Szörényi sem tudja ma még. A Veled, Uram!, ami 2000-ben Esztergomban három alkalommal mutatkozott be a mintegy háromszor tízezer főnyi nézőseregnek, talán beköltözik az ősszel kőszínházba is. De az „aktuális szerzőnek” soha nem mondható művészt voltaképpen ma sem a közvetlen közeli jövő foglalkoztatja, hanem a távlatok: 2007 és a „kibékülés” Szent István előtti őseinkkel.