Talpalatnyi föld

Szlovénia és Horvátország egykor a közös ellenség, Belgrád és a jugoszláv államszövetség ellen kötött véd- és dacszövetséget, de csak addig tartott a felhőtlen barátság, amíg a szövetségi államból ki nem szabadultak: idestova tíz éve nem jutott nyugvópontra a közösen birtokolt és üzemeltetett krskói atomerőmű ügye, az egykori Jugoszláviával együtt megszűnt Ljubljanai Bank horvát devizabetéteseinek kárpótlása, és – ami a legsarkalatosabb kérdés – egészen a múlt hétig váratott magára a két ország közötti határ kijelölése.Most viszont úgy hírlik, hogy Janez Drnovsek szlovén és Ivica Racan horvát kormányfő nagy titokban egyezségre jutott szinte minden vitás kérdésben. Igaz, a Ljubljanai Bank kuncsaftjainak még egy kicsikét várniuk kell, amíg a vakációról hazatérő szakértők szeptemberben az ő ügyüket is elrendezik.Drnovsek és Racan egyezkedését teljes médiacsend vette körül – legalábbis Horvátországban. Hivatalos információ híján sok találgatás kapott szárnyra, s jó előre a megállapodás ellen hangolta a több ügy miatt amúgy is frusztrált horvát polgárokat. Annál is inkább, mert a szomszéd kisbíró – értsd: a szlovén sajtó – diadalittasan kidobolta a saját diplomáciája világraszóló sikerét, vagyis hogy milyen nagy engedményeket tett Szlovéniának Horvátország. Ez természetesen kellőképpen felborzolta a Carla Del Ponte üzenetei miatt amúgy is felpaprikázódott horvátok idegeit. Még meg sem történt a parafálás, s máris országszerte tiltakoztak a megállapodás ellen. A horvát miniszterelnöknek elő kellett jönnie az igazsággal, amit azonban nem kockáztatott meg anélkül, hogy előre ne bocsássa: ő személy szerint nem nagyon bízik benne, hogy sikerül elfogadtatni a dolgot a parlamenttel, azt meg végképp nem hiszi, hogy gyorsan.Horvátország valóban engedett a kicsi, de erős szomszédnak, Szlovéniának, vallotta be Racan töredelmesen a legbefolyásosabb horvát médiumok képviselőinek hétfőn, de kizárólag a tengeri határ kérdésében. A szárazföldi határok kijelölése testvériesen történt, vagyis azon a mintegy 800 négyzetkilométeren, amely mindkét ország földnyilvántartásában benne van, fele-fele arányban megosztoztak. A tengeri határok dolgában Horvátország Szlovénia segítségére sietett, s a saját rijekai kikötője legnagyobb konkurenciájának számító koperi kikötőnek mintegy 3600 méter szélességű folyosót biztosított kijáratként a nemzetközi vizekre. Ez nem igazán nagy engedmény, súgták meg a sajtónak névtelenségbe burkolózó horvát illetékesek, mert tavaly Anconában Horvátország, Olaszország és Szlovénia már amúgy is nemzetközi vízi útnak nevezte ki a Trieszti-öbölbe vezető „folyosót”. Egyben lemondtak a szóban forgó 40 négyzetkilométernyi terület minden egyéb gazdasági célú hasznosításáról. Cserébe a szlovén fél négy, a magyar szóhasználatban talán tanyaközpontnak nevezhető kis települést enged át Horvátországnak a tengerparton.A szárazföldi határok kijelölésével mondhatni egy füst alatt megoldották a Mura szabályozását is. A folyó által biztosított természetes határhoz a szlovénok ragaszkodtak. Az azonban nagyon kanyargós, s már egyáltalán nem ott folyik, ahol mondjuk 300 évvel ezelőtt. A felek tehát megállapodtak, hogy a mostani mesterséges medret tekintik etalonnak, s ehhez akkor is ragaszkodnak majd, ha esetleg ismét új mederbe terelik a folyót. A területcserével, erősítgette a horvát kormányfő, senki sem jár rosszul, hiszen senki sem veszíti el tulajdonosi jogait.Egyelőre nem tudni, mennyire nyugtatták meg a miniszterelnök szavai a határok átrajzolása ellen már vagy egy hete tiltakozó lakosságot. Most úgy áll a dolog, hogy mindkét oldalon sokallják a másik félnek tett engedményeket, s keveslik, amit cserébe kaptak. A muraközi területcsere potenciális horvát kárvallottjai, a muraszentmártoniak úgy gondolják, könnyelműség volt a kormányfőtől az ő termékeny földjüket elcserélni a szlovénok kiszolgált kavicsbányáira. Szlovéniában viszont azt sérelmezik, hogy a négy kicsiny településsel tovább fogy az amúgy is csöpp szlovén állam területe, arról nem is beszélve, hogy horvát kézre kerül két, a koperi vízmű tulajdonát képező objektum meg egy kaszinó. Ráadásul az, amit cserébe kap Szlovénia – a Pirani-öböl mintegy kétharmada –, kisebb, mint az a terület, amelyet ott jelenleg a szlovén határőrség felügyel. A pragmatikusan gondolkodó szlovénok mindemellett hatvan százalékban egyetértenek az „üzlet” megkötésével. Nem így a horvátok. Az ellenzéki pártok kíméletlenül elmarasztalták a kormányt, amiért ősi horvát területekkel üzletel. Szerintük ennél az alkunál Zágráb még egy nemzetközi egyeztető fórumon is többre számíthatott volna. Racan miniszterelnök a vádakkal szemben csak olyan előnyökre tudott hivatkozni, mint hogy szlovén részről – a horvát nagylelkűség láttán – végre ratifikálták a kishatárforgalmi megállapodást (amelyet egyébként 1997-ben kötöttek meg, és a horvát parlament már akkor ratifikálta, a szlovénok azonban jónak látták, ha várnak vele egy kicsit), s még azt is megígérték, hogy ha EU-tagok lesznek, a horvát polgárok számára átjárhatóbbá teszik a schengeni határt. A megállapodás ellenzői a fentiek ellenére konokul azt állítják: Horvátország hagyta, hogy Szlovénia apróságokkal kiszúrja a szemét, holott a horvát felségvizek kárára tett engedményért nagyobb ellenszolgáltatásra is igényt tarthatott volna. A mellette érvelők közül néhányan úgy fogalmaznak: horvát részről most nem engedményeket, hanem koncessziókat adtak Szlovéniának. A koncessziós díjak bezsebelésére azonban még bizonytalan ideig várni kell, mondják a szkeptikusok, akik egyébként is érthetetlennek tartják, hogy a Racan-kormány miért pont most ment bele ebbe az otthon nehezen eladható kompromisszumba, mikor amúgy is ég a lába alatt a talaj. Annál is inkább, mert határkérdésekben Horvátország több szomszédjával vitában áll (Jugoszláviával, illetve Szerbiával és Montenegróval is külön-külön, nemkülönben Bosznia-Hercegovinával), s a Szlovéniának tett engedmény horvát szempontból negatív precedenst teremthet.