Trafikot cementgyárért

Állami tulajdonban volt a rendszerváltozás előtt az öt magyar cementgyár. Ezek a privatizáció során keltek el, német és svájci befektetők szerezték meg a gyárakat. Mindkét cégcsoport két-két gyárat vett, az ötödiken, a bélapátfalvai üzemen pedig testvériesen, fele-fele arányban osztozkodtak. A cementipart és egyes gyárakat górcső alá vonó eljárások azt vizsgálják, hogy az új tulajdonosok alakítottak-e kartellt, törvényesen irányítják-e a gyáraikat, és milyen körülmények között valósult meg az ágazat privatizációja.A korszerű bélapátfalvai gyár kapuja tavaly szeptemberben bezárult. Mint mondták, ezt a recesszió és a magas volumenű import tette indokolttá. A gyár elnök-vezérigazgatója viszont rámutatott az igazságra: a cég forgalma azért csökkent, mert míg más gyárak adtak kedvezményeket a vevőknek, addig ők nem. A piac pangása megállt, s múlt év óta növekedésnek indult a cementfelhasználás. Ezért a kormány a „hibás”. Ha nem erőlködne itt Széchenyi-tervvel, azon belül lakásprogrammal, akkor piacbővülés sem lenne. A tulajdonosoknak terhes üzemre egyébként több komoly vevő is jelentkezett, ám a gyárat nem adják el. Végül is igazuk van. Még csak az kellene, hogy az indaként összefonódó érdekek közé valami „talpas” betolakodjon, s netán a fogyasztók érdekében az árversenyre hatást gyakoroljon.Az egyik legnagyobb problémát a cementprivatizációt vizsgáló albizottság vezetője fogalmazta meg: az állam nevében eljáró személyek ugyanazokra bízták az eladást, mint akik vevőként is megjelentek. Suchman Tamás egykori privatizációs miniszter nemrég el sem ment az albizottsági meghallgatásra. Válaszlevelében írta: „a feltett kérdésekre legjobb szándékommal sem tudok hitelt érdemlő választ adni”. Ezzel azonban nem csak a levél vált hiteltelenné. Lehet, hogy valóban nem tud semmit az ügyről? Akkor viszont hol a felelőssége? Vagy mégis tud, s azért nem ment el?Ha egyszer privatizációról szóló tankönyvet készítenek, abban talán dőlt betűvel szedik a hejőcsabai gyár esetét, ahol megdöbbentő privatizációs ármányságok történtek. A cég többségi részvényeit, eszközeit 1994 augusztusában egy magyar konzorcium megvásárolta. A tranzakcióhoz E-hitelt vettek fel az Agrobanktól. A hitel fedezeteként a cégtulajdont biztosító részvényeket elhelyezték a banknál. A pályázat vesztese, a tőkeizmos svájci Holderbank volt, amely nem hagyta magát. Az Agrobankot a Mezőbank megvásárolta, az új tulajdonosok a magyar konzorcium részvénycsomagját eladták a Holderbank csoporthoz tartozó cégeknek.Végezetül a privatizációt górcső alá vonó vizsgálatok nem a külföldi tőke ellen irányulnak. Az, hogy egy cég külföldi kézben van, önmagában még nem lenne baj. A probléma ott kezdődik, ha a befektetők nem szabályos keretek között, strómanok által, a magyar vállalkozóknak járó kedvezményekkel szerezték meg üzemeiket. Sajnálatos, hogy sok esetben a hazájukban korrekt tulajdonosok az egykor úgynevezett szocialista gazdálkodást folytató országok utódállamaiban mi mindent megengedhetnek maguknak. A helyzetet talán az a gondolat példázza leginkább, amelyet egy társaságban a cementprivatizációban érintett Thomas Schmidheiny állítólag mondott: annyiért vette meg a lábatlani cementgyárat, amennyiért egy trafikot sem kapott volna Zürichben…