Vénülő Betyár

Betyárnak hívják a kutyát, akiről most cikk készül, tízéves magyar vizsla a lelkem. Szeretem.Öregedni látszik szegény, már a macskákra sem morog, a kóbor kutyákat sem ugatja annyira, mint régen, holott azok ma is itt járnak a kertek alatt – valamikor ez a Betyár is itt szaladgált mögöttük, szimatolt, ugatott, vicsorgott rájuk. De az már régen volt. Elhullt a virág, eliramlott a velőscsont...Közeleg az ősz.Nézem ezt a szép tekintetű, barna szemű magyar vizslát, Betyáromat, közben Attilára gondolok – tőle kaptam a kutyát, milyen volt az a tavaszi este.Ketten vagyunk a sárga fülű, meleg tekintetű magyar vizslával, éljük, ami még hátravan. Morgunk, sóhajtozunk, őszülünk. Karnyújtásnyira a világ vége.Őszül a vén Betyár, ahogyan a dal is írja. Deres már, talán a fehér nép se néz rá...Azért erre a Betyárra rá lehet nézni. Karcsú, markáns, hiteles. Ha meg elvakkantja magát, annak oka van. Ott történt valami. Hát így vagyunk ezzel a kutyával a faluvégen, Mátyásföld szélén, nem messze a Szilas-pataktól, karnyújtásnyira a gödöllői domboktól. Együtt öregszünk.Bánatos esték után, amikor kiülök a kerti hintába világot és fiatalságot siratni, ez a Betyár kutya odagubbaszt a lábamhoz. Együtt búslakodunk.Ő hümmög, én ugatni szeretnék.A betűt nem érti, de a szívdobogást hallja.Őszül a vén Betyár.