Vigyázz Korzikára!

Itt még tetten érhető természet romlatlansága, amelyről a zajtól, stressztől űzött városlakó a világ minden táján álmodozik. Vannak méghelyek, ahol ezt megkapja. De milyen áron? Hogyan élnek meg ebből az „aranybányából” a helybéliek? Egyet jelent-e az idegenforgaloma nyers gazdasági érdekek érvényesülésével és az alávetettséggel?Livorno kikötőjében négyes sorokban, türelmesen vár a „behajózásra” a motorizált világ. Kicsi dobozokba préseljük magunkat, hogy beszálljunk egy hatalmas dobozba – jut eszembe, amint az ötemeletnyi magasságú, menetrendszerű komp megérkezik a sziget felől. A jegykezelők kézi komputerekkel pillanatok alatt ellenőrzik a helyfoglalást, és gördülhet előre a beszállók sora. Az átkelés negyven kilométeres óránkénti sebességgel négy órát vesz igénybe, van idő bőven szemlélődni, tájékozódni.A Corsica Shuttle a közepes befogadóképességű kompok közé tartozik. Ezerötszáz utas és ötszáz jármű fér el benne. A szigetet és a szárazföldet összekötő „flotta” egyébként sokkal nagyobbakkal is rendelkezik, és a működtető vállalatot nemcsak a turizmus, hanem a sziget gazdasági vérkeringése miatt is a kiemelkedő magáncégek között tartják számon. Vezérigazgatója, Pierre Mattei 37 éves, maga is szigetlakó, ennél a hajózási cégnél kezdte a pályáját – tudom meg útközben a személyzet egyik tagjától. S ha már ilyen közlékennyé vált, meg is kérdezem, mi az igaz abból, hogy az őslakosok nemigen rajonganak a turistaáradatért? Arckifejezéséből látom, hogy kissé tapintatlan voltam. „Gondolja, hogy akkor ennyien lennének itt?” – kérdez vissza, s mutat a fedélzeten békésen napozó, alvó utasokra. A kezembe nyomja a sziget jelképének számító matricát, amelyen egy kissé egzotikus arcélű fiú profilja látható.Bastiában, a fővárosban a tömeg szétszéled nyári kedvtelései és sportszenvedélyei szerint. A hátizsákosok többsége rögvest a hegyek felé veszi az irányt. A magas, egyenes falú sziklákért, a vad patakokért, a védett nemzeti parkokban való barangolásért ugyanis legalább annyian lelkesednek és utaznak több ezer kilométert, mint a Ligur-tenger által nyújtott élvezetekért.Most csak az út melletti, francia nyelven kiírt helységnevek maszatossága emlékeztet arra, hogy néhány éve – a belső villongások és a sziget Franciaországtól való elszakadását szorgalmazó politikai harcok miatt – még nem mindenütt volt itt kívánatos vendég a turista, s olykor robbantgattak is. És persze néhány korzikai nyelvű felirat, amely az ETA-val való szimpátiára utal. Az utak szélén elhagyottnak, üresnek tetsző raktárépületek és üzemek mellett fel-feltűnnek a szupermarketek. Azt a kettősséget jelezik, amely a nem könnyű hétköznapi boldogulás és az idegenforgalmi prosperitás között húzódik. De akár ápolt, akár elhanyagolt egy épület, a falait olyan pompázatos színekben, buján fonják be az egzotikus virágok, amihez foghatót a francia Riviérán sem látni. S ha már a kettősségnél tartunk: az idegenforgalmi sztereotípiákon is érződnek a tömegturizmussal és gazdasági fejlődéssel együtt járó gondok, ellentétek.A sziget „aranybányája”, az érintetlen környezet fokozott védelmet kíván, ugyanakkor ez sokak számára ad kenyeret. S olykor konfliktusok forrása. „Zöld láznak” nevezik a helybéliek ezeket a napi és távlatos gondokat. Közéleti s egyben politikai kérdés is, hogyan tudják összhangba hozni az őslakosok érdekeivel a turizmus profitját, az általa teremtett megélhetési források hasznát. Még tartja magát a radikális környezetvédők álláspontja, miszerint a természeti értékek védelme és az infrastruktúra fejlesztése kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. A másik tábor az úgynevezett harmonikus fejlődés híve. Hogy mindez mit jelent? Nem kevesebbet, mint az ésszerűséget, amely ellenáll a nyers gazdasági érdekeknek. Így is adódik éppen elég kár, amely többé-kevésbé összefüggésbe hozható a fellendült idegenforgalommal.A gyakori erdőtüzekre sok helyütt figyelmeztetik az utast a harsogó zöldet felváltó csupasz hegyoldalak, elszenesedett fatörzsek. A sziget másik átka a „bombyx”, azaz a barna szövőlepke. Terjedése és tömeges rajzása nem csak a látvány miatt kellemetlen. A helybéli öregek szerint akkor jelenik meg, ha valahol tűz volt vagy lesz. Azzal vigasztalják az idegeneket, hogy néhány nap múlva eltűnik, de e rövid idő alatt is halottá tud tenni egész paratölgyligeteket. Elképesztő mennyiségben rakja petéit a faágakra, hernyói lerágnak róluk minden zöldet. Nem öli meg teljesen a fákat, egy-két év múlva ismét kizöldülnek – mondják az ökológusok –, ám a lepke terjedését egyelőre nem tudják fékezni.Jeles személyiségek tiltakoznak az eddig érintetlen hegyvidékeket megbolygató, üzletszerű vadászatok elszaporodása ellen. Felzúdulást váltott ki azoknak a modern, energiát termelő szélkerekeknek a működése is, amelyeket a Cap Corse szikláira telepítettek. Ha valami, hát akkor ez igazán környezetbarát beruházás – állítják a közgazdászok és energetikusok –, és az tetszik majd a települések lakosságának, ha általuk csökken a villanyszámla.A hegyi falvakban élőknek sem anyagilag, sem a közlekedést tekintve nem könnyű. Főképp az idősek számára gond a létfenntartás, akiktől idegen a motorizáció, vagy helyzetüknél fogva nem is gondolhattak eddig arra, hogy autót vegyenek, fiatal pedig nincs a családban, vagy ha van, Franciaországban, netán a sziget tengerparti részén, esetleg nagyobb városában keresi a kenyerét. A szűkös megélhetési lehetőségek ugyanis a közelmúltig a szigetről való elvándorlásra kényszerítették a 250 ezres lakosság egy részét.A Castagnicciának nevezett táj hegyi falucskáiban a helybéliek elejtett megjegyzései is utaltak erre. A szűk utcácskák egymáshoz tapasztott házai között bóklászva a romantika iránti lelkesedést az idősek így hűtötték le: „Csodálatos? Persze, maguknak. De próbálnák csak itt leélni az életüket!” Mert a legtöbb helyen el kell fogadni azt, amit a Teremtő adott. Noha szerencsére bőven van édesvíz, a sziklákon legfeljebb a bozót vagy a cserje élhet meg. Ahol pedig a vad hegyoldal enyhül, és a humusz is megmarad, féltőn óvják a szelídgesztenye-ligeteket. Lisztet, lekvárt, mézet készítenek belőle. A hegylakók ahhoz igazították az igényeiket, amit a környék nyújtani tudott. Ahol már a szédítően meredek, keskeny szerpentin is elfogy, kezdődik a pásztorok birodalma. A kecskék, juhok őrzői ma is ugyanolyan körülmények között tartják az állatokat, dolgozzák fel a tejüket sajttá, amint évszázadokon át tették. Büszkék erre az archaikus életformára, kultúrára, hagyományaik részének tekintik.A korzikai függetlenségi küzdelmek bölcsőjeként tartják számon a hegyoromra épült, citadellával körülvett Corte városát. Ma pedig a sziget szellemi központjának nevezik. Már 1765-ben volt egyeteme, ehhez a tradícióhoz tértek vissza a későbbi utódok, amikor 1981-ben az új felsőoktatási intézmény megnyitotta kapuit. A nevét Pascal Paoli helyi nemzeti hősről kapta, akinek sikerült több-kevesebb önállóságot kiharcolnia népe számára a szigetért rivalizáló francia és olasz hatalmi viaskodás közepette. Az egyetem sok fiatalnak nyújt kvalifikációs lehetőséget. Hangsúlyt helyeznek az ökológiával, környezetvédelemmel kapcsolatos stúdiumokra és kutatásokra. Hogy az egyetem húszéves fennállása ótamennyi tudást és önértékelést adhatott a szigeten élő fiatal vállalkozói és értelmiségi rétegnek, arról a Corsica című közéleti folyóirat nyújt némi felvilágosítást. A fiatal diplomások többsége jónak, az életre felkészítőnek tartja az itt folyó oktatást. Egy másik körkérdést többségükben szintén fiatal üzletembereknek, művészeknek, vezetőknek, gazdálkodóknak tett fel a lap. Bár megnevezik a szociális, társadalmi gondokat, de zömmel a szigethez kötik további sorsukat. Pozitív jelzésként értékelik, hogy a francia után második nyelvként egyre többen – jelenleg 28 ezer diák – tanulják a korzikait.Túl több száz kanyaron, nézzük, mit nyújt a tenger. Hol fehér, hol aranysárga, hol szürke homokot és mélykék, tiszta vizet. Olyannyira, hogy néhol az az érzésünk, a lent cikázó halakat akár kézzel is kifoghatnánk. A turistarezervátumokban egész napos kirándulást hirdetnek, fényképeken mutogatják a kifogható nagy halakat. Hatszáz és ezer frankot kérnek az élményért. Ám ennek vajmi kevés köze van az igazi halászmesterséghez, a halászat iparággá válásával makacsul dacoló halászmesterekhez. Az 1047 kilométer hosszú partszakaszon kétszáznegyven halászbárka tulajdonosa osztozik. Hajóik nem újak, nem is túl nagyok. „Egy jó napon ötven kiló halat fogunk” – mondja René Cacavelli, aki tizenöt éve mindennap abban reménykedik, hogy az időjárás kegyes lesz hozzájuk, és segíti őket útjukon. A halászmesterség ma 350 családnak ad kenyeret, s hagyományait, fortélyait éppúgy tiszteletben tartják, mint a már említett pásztoréletét.Palombaggia vörös szikláival, fehéren csillámló homokjával, árnyat adó pínealigeteivel féltve őrzött partszakasz, s egyben civilizált fürdőzőhely. Fonott kerítés jelzi, hol a plázs határa, a bélelt hulladékgyűjtőkön ott a figyelmeztetés: „Vigyázz Korzikára, tiszta vakációt!” Lehet, önmagában is oly tiszteletet parancsoló az átlátszó víz, az aranyló vagy fehéren csillogó homok, hogy eldobott papírt, műanyag flakont nem látni sehol. A páratlan szépségű partszakaszokért külön meg kell dolgozniuk a turistáknak: autójukat, motorjukat hátrahagyva sziklaormokba vájt lépcsőkön kell leereszkedniük a jutalomért.Calvi, Saint-Florent, Bonifaccio, Porto Vecchio – melyik szebb, különösebb? A sziklákból előugró házacskák, a girbe-gurba utcák, alant a szédítő mélység, a délfranciás hangulatú terek, kávézók? A könnyedebb hangulatot vagy a kissé zártabb, darabosabb, hegyi stílust idézők? Nehéz eldönteni. Egy biztos: ha az egy négyzetméterre jutó asztalok számát kellene kiszámítani, ugyancsak bajban lennénk... Ám láthatóan mindenki megél, hisz a legnomádabb turista sem megy haza anélkül, hogy ki ne próbálna egy korzikai ételspecialitást.Sötétben kell kelni a reggel induló komphoz. A visszatérők éppoly nyúzottak, karikás szeműek, mint ahogyan idejöttek. Legfeljebb a barnára sült testek emlékeztetnek arra, hogy vakációztak valahol a szigeten. Míg félálomban bóbiskolok a fedélzeti nyugágyban, nem is annyira a tengert sajnálom. Egy másik kép elevenedik meg előttem. A Tavignon völgye a szurdokokkal, a hirtelen felbukkanó forrás, amely lépteinkkel párhuzamosan szélesedik patakká, majd folyócskává. Egy ponton a hatalmas, kerek, fehér kövek úgy gondolták, itt ők megállnak, itt egy tó lesz. Napsütötte, meleg, édes. Körülöttünk hegyek és mélységes csend. Akkor úgy éreztük, ezt kerestük, sosem mozdulunk innen.