Washington visszatér az UNESCO-ba?

Magyarország UNESCO-nagykövete, Fasang Árpád zongoraművész – hasonlóan sokakhoz – a rendszerváltozás után csöppent bele a politikába, jelesül a diplomáciába. A kilencvenes évek elején, látva a kormány nehézségeit, eleget tett Andrásfalvy Bertalan kulturális miniszter felkérésének, s elvállalta a magyar UNESCO-bizottság főtitkári posztját. 1994-ben, egy hónappal a parlamenti választások előtt mondott le erről. Az Orbán-kormány, figyelemmel korábbi munkájára, hazánk UNESCO-nagykövetévé nevezte ki.Mi a különbség egy kormány mellé akkreditált nagykövet és az ön munkája között?– A lényeget tekintve szinte semmi. A nagykövet feladata mindig az, hogy a fogadó országban – esetemben világszervezetben – a lehető legjobb vélemény kialakítását segítse elő szülőföldjéről, népéről. Egy bilaterális nagykövetnek azonban a két ország közötti kapcsolatok teljes tartományát kell átlátnia, míg egy nemzetközi szervezet mellé rendelt diplomatának bizonyos szakkérdésekben kell specializálódnia. Magamat házasságközvetítőnek – nem kerítőnek – tekintem. Az is a feladatom, hogy minél több magyar kulturális, oktatási és tudományos intézmény ismerje meg az UNESCO (az ENSZ nevelésügyi, tudományos és művelődésügyi szervezete) programjait, s kapcsolódjon be a szakosított szervezetek munkájába. Fontos kiemelni, hogy az UNESCO korántsem csak politikai szervezet, hanem fontos szellemi műhely, kultúrák és civilizációk találkozási pontja.– Ön a közelmúltban a magyar UNESCO-bizottság közgyűlésén előadást tartott Pozitív változások az UNESCO-ban – magyar szempontból címmel. Miként fogalmazná meg a szervezet életében bekövetkezett fordulatokat?– A szervezetben olyan fordulatok történtek, amelyek az ENSZ-hez tartozó többi világszervezet munkájára, sőt, tekintve a kultúra fontosságát, a világpolitikára is hatással lehetnek. A múlttal szakítva az UNESCO új főigazgatója, Koichiro Matsuura jelentős leépítést tervezett, amelynek egy részét már végre is hajtotta. A főigazgató a kiemelt programok terén is rendet teremtett. Korábban a világszervezetnek több tucat prioritása volt, ami azt jelentette, hogy valójában nem voltak prioritások. A legfőbb programok száma ötre csökkent: az alapszintű oktatás, a preventív felvilágosító-oktató programok számának megsokszorozása, különös tekintettel az AIDS terjedésére; a világ vízkészletének feltérképezése és ésszerű hasznosítása; a tudomány és a technológia területén alkalmazandó etikai normák kidolgozása; a kultúrák sokszínűségének megőrzése és a különböző kultúrák közötti párbeszéd elősegítése; a tájékoztatásban annak biztosítása, hogy minden társadalom hozzájuthasson a fejlődéséhez szükséges információkhoz.– Mit jelent mindez magyar szempontból?– A személyügyi változások különösen pozitívan érintették Magyarországot. Ehhez tudnunk kell, hogy hazánk hozzájárulása az UNESCO költségvetéséhez mindössze 0,159 ezrelék; az öt legnagyobb támogató ország (Japán, Németország, Franciaország, Anglia, Olaszország) a költségek mintegy hatvan százalékát fedezi. Ezt figyelembe véve kell értékelni, hogy a főigazgató két magyar programigazgatót is kinevezett. Szöllősi Nagy András nemcsak a hidrológiai programok, hanem valamennyi ökológiai program felelőse lett. Elnyerte a természettudományi szektor első aligazgató-helyettesi rangját is. Joó Rudolf az emberi jogok, a tolerancia- és a békeprogramok legfőbb irányítója a társadalomtudományi szektorban. Joó Rudolf kinevezését két körülmény is fontossá teszi: nevezetesen, hogy 166 jelölt közül választották őt, s hogy néhány nappal a magyar rendőrök gyermekekkel szembeni „brutalitását” hírül adó cikkek megjelenése után nevezték ki. A legfőbb emberjogi programok élére való kinevezése tehát válaszként is értelmezhető a Magyarországot ért rágalmazó támadásokra.– Melyek az itthoni feladatok?– A magyar UNESCO-politikában a hazai tudományra, mindenekelőtt a természettudományokra, valamint a nemzetközi jogra és a kultúrára kell összpontosítanunk. A természettudósok közül a környezetvédelemmel foglalkozókat kellene felrázni, mert szerintem a magyar környezetvédelem még korántsem használta ki az UNESCO-val való együttműködés lehetőségeit. Ami a jogalkotást és a kultúrát illeti, a rendszerváltást követő időszak számunkra csalódást okozott, mert a kisebbségi politika védelmében nem tudtunk számottevő nemzetközi sikert elérni. Úgy hittük, hogy térségünkben a demokráciák megszületésével a nemzetiségi és etnikai problémák is megoldhatóak lesznek. Szomszédságunkban azonban a korábbiaknál súlyosabb etnikai villongások tanúi voltunk. A nemzetközi kisebbségvédelmi akciók azért sem lehettek eredményesek, mert meddő teoretikus viták is terhelték a kérdést. Olyanok, mint az egyéni és a kollektív jogok értelmezése. A holtpontról valamiképp el kellett mozdulni, így került előtérbe a kulturális jogok tanulmányozásának szükségessége. Munkatársaimmal együtt arra törekszem, hogy a kultúráról végre olyan egyetemes nyilatkozat szülessen, amely a továbbiakban iránytű lehet a nemzetek közötti kulturális konfliktusok kezelésében.– Milyen jövője van az UNESCO-nak?– Az alapítók a szervezetet a remény szigetének szánták. A gondok, katasztrófák, ellenségeskedések sújtotta világnak szüksége van olyan intézményre, amely ha nem is oldhatja meg az emberiség nagy problémáit, de útbaigazító jelzéseket adhat a követendő irányról. Most az UNESCO e szerepe a figyelem középpontjába kerülhet. Úgy látom, a magyar érdekek most szerencsésen találkoznak az UNESCO törekvéseivel. Annál is inkább, mert az Egyesült Államok képviselőháza nemrég határozati javaslatot fogadott el, amelyben javasolja Bush elnöknek, hogy Washington térjen vissza az UNESCO-ba. E visszatérés természetesen nem megy egyik napról a másikra, de ez a határozat jól mutatja azon irányzatok erősödését, amelyek síkraszállnak az UNESCO tekintélyének növeléséért.– Végül egy személyes kérdés. Mi van Fasang Árpáddal mint zongoraművésszel?– Amikor a posztra felkértek, számot kellett vetnem azzal is, hogy zongoristakarrieremet – remélhetőleg csupán egy rövidebb időre – fel kell adnom. Nem tagadom, sokszor hiányzik a hangszer, de most ilyen körülmények között kell megtalálnom lelkem békéjét. Ebben segít, hogy havonta egyszer itt, a Párizsi Magyar Katolikus Misszióban én orgonálok, s ellátom a kántori teendőket. Ilyenkor egy-egy Bach-prelúdium és fúgát is eljátszom a Wohltemperirtes Klavierből.