A bosszú örvényében

Minden úgy kezdődött, hogy a másik visszalőtt. Így indulhatna az izraeli vagy akár a palesztin magyarázkodás egy-egy terrorakció, avagy a rá adott válasz után. A bosszú örvénye valósággal beszippantotta és egyre mélyebbre sodorja a Közel-Keleten egymás szomszédságában élő palesztinokat és izraelieket.

A már-már unalomig ismert forgatókönyv szerint (legalábbis eddig) egy-egy öngyilkos palesztin merénylet, vagy a zsidó telepek elleni aknavetős támadás után tudni lehetett, hogy nem marad el az izraeli hadsereg megtorlása (rakétatámadás, bombázás stb.).

Az elmúlt hetek eseményei azonban új motívummal gazdagították a térség fogat fogért, szemet szemért elven működő erőszak-mechanizmusát. Az izraeli hadsereg az úgynevezett aktív önvédelem elvének megvalósításával új útra lépett. Ennek lényege, hogy a hírszerzési adatokra támaszkodva egy listát állítottak össze azokról a palesztinokról (elsősorban a Hamász, másodsorban az Iszlám Dzsihád szervezetek és kisebb részben a Jasszer Arafat ellenőrzése alatt álló Fatah mozgalom tagjairól), akik izraeli célpontok ellen követtek el vagy terveztek terrorakciókat. A listán szereplőket azután a hadsereg (izraeli területen kívül) egy-egy rakétacsapással valósággal kivégzi. Ezzel az izraeli kormány azt szeretné elérni, hogy az általa veszélyesnek tekintett terroristák több merényletet ne szervezhessenek meg. Ezt a fajta önbíráskodást a nemzetközi közösség sem nézi jó szemmel. Izrael legfőbb nyugati szövetségesei is elítélték azt. Különösen amiatt volt nagy a felháborodás külföldön, hogy az ilyen akciókban gyakran ártatlanul arra járó civilek, néha gyermekek is életüket veszítik.

Az erőszakos akciók azonban, nevezzék azt megtorlásnak vagy megelőző csapásnak, sosem maradnak megválaszolatlanul. Újabb és újabb terrortámadások, merényletek jönnek, és a meggyilkolt palesztin terroristák helyébe százával állnak újak, akik (akár most még gyerekként) arról álmodnak, hogy egyszer öngyilkos merénylőként zsidó célpontok ellen vetik be őket. A dühöt és az elkeseredést ráadásul tovább táplálja az a tény, hogy a palesztinoknak még mind a mai napig nincs saját államuk, és ha egyszer lesz is ilyen, nehezen elképzelhető, hogy annak területén látványosan javul majd az ott ma rendkívüli nyomorban élő fiatalok életszínvonala. Ennek a gyúelegynek a berobbantásához néha elég egy parányi szikra is. Ilyen volt Ariel Saron jelenlegi miniszterelnök tavaly őszi látogatása az Al-Aksza-mecsetnél, vagy lehet az izraeli hadsereg egy-egy mostani támadása ismert palesztin aktivisták ellen. (Az igazsághoz tartozik, hogy erre a hangulatra alaposan rájátszik a hivatalos palesztin propaganda is, amely nemhogy csitítaná a feszültséget, de szinte folyamatosan a zsidó állam ellen tüzeli az amúgy is elkeseredett fiatalokat.)

Saron és Arafat csapdahelyzetben van. Ráadásul most már azt sem lehet mondani, hogy saját szélsőségeseik foglyai. A mostani akciókat és az arra adott válaszokat jószerével mind a palesztin, mind az iz-raeli társadalom többsége a helyzetből adódónak, tehát elfogadhatónak tartja. Saron mindaddig nem hajlandó tárgyalni, amíg Arafat nem teremt tűzszünetet. A palesztin vezető szerint mindaddig nem lehet tűzszünetet teremteni, amíg Izrael nem tér vissza a tárgyalások politikájához. Patthelyzet. A két vezető, ahogy az izraeli Hárec című lap kommentárjában találóan megfogalmazta, olyan, mint két autós, akik egymással szemben hajtanak egyre nagyobb sebességgel egy keskeny úton. Egyikük sem hajlandó kitérni, lassítani, netán fékezni. Mindketten úgy gondolják, hogy igazuk van, és ezt a hazai közönség előtt mindig igazolva is látják. Csakhogy ebben az öngyilkos vágtában senki sem győzhet. Ráadásul a végső csattanás előtt is már túl sok volt az áldozat.