A cirkusz csodája

Hangszóró harsog Szárszó utcáin: megérkezett a cirkusz! London, Párizs után díszelőadás a focipálya mellett, csupa világszám! Gyerekek futnak a lassan gördülő autó után, amely mögött a ketreces utánfutóban egy álmos medve billeg. Beállok a sorba én is, áhítattal és merengve követem utcákon, éveken át a földre szállt csodát, a cirkuszt.

Megérkezik a menet a focipálya mellé, ahol már letáboroztak a művészek. Bámulom a lakókocsikat, a hatalmas sátort, oldalt a ketreces kocsikat, s beszívom a vadállatok bűzét, a fűrészpor illatát, a ponyva napsütötte szagát. Férfiak, nők tesznek-vesznek egyelőre civilben, egyelőre úgy néznek ki, mint a többi közönséges halandó. De majd este, ha felgyullad a reflektor, s megcsillan a flitter a nők ruháján, a bohóc piros orrán, akkor átváltoznak ők is, és kezdődik a csoda!

Nem szégyellem a meghatottságomat, a gyerekes izgalmamat, ősi élményeim közé tartozik a cirkusz, s máig elvarázsol. Pedig micsoda vándorcirkuszok jártak mifelénk, de nem számított a külső, a rongyos sátor, a szőre hullott vadállatok, tágra nyílt szemmel álltunk a pénztár előtt, kezünkben szorongatva a két tojást. Mert a gyerekjegy két tojás volt vagy egy kiló krumpli, vagy amit még el tudtunk csenni a kamrából. Volt, aki egy üveg lekvárt hozott, volt, aki a nagymama kendőjét vagy egy zseb vágott dohányt. Nem voltak válogatósak, s azt is tudták, hogy a gyerek a legjobb közönség.

Nem véletlen, hogy életem nagy vágya az volt, hogy dramaturg legyek a nagycirkuszban. Ne tessék mosolyogni, volt ilyen állás, Soós Bandi barátom, a neves humorista nyerte el. Vigaszdíjként ingyenbelépőt kaptam, ki is használtam, amikor csak tudtam, ott ültem a nézőtéren. Egyszer is az első sorban ültem, amikor Gálfi János, a konferanszié, mert ilyen is volt már, felfedezett, és nekem is feltett egy találós kérdést, amelyért ajándékcsomag járt. „Melyik az a város, amelyiknek a neve Deb-bel kezdődik és -recen-nel végződik?” Látványosan törtem a fejem, a közönség nevetni kezdett, Gálfinak kidülledt a szeme a vastag szemüveg mögött. „Itt van a nyelvemen! – hülyéskedtem. – Ne segítsen!” Gálfi gyorsan befejezte a magánszámomat: „Debrecen! Helyes! Öné a jutalom!” – rikkantotta, s átnyújtotta az ajándékot a mellettem ülőnek.

Rengeteg anekdotát hallottam a manézsban, két kedvencemet elmesélem, az első világháború idején történt mind a kettő. Az egyszeri artista sorozásra ment, és úgy gondolta, hogy bedob egy trükköt, hátha sikerül megúszni a háborút. Nos, a fenekébe egy üvegszemet helyezett, s mikor a vizsgálat e kényes ponthoz ért, az orvos kicsit meglepődött, de mivel jó humora volt, így szólt: „Kacsintson!” Az artista finoman összehúzta az izmokat. „Untauglich! – diktálta az orvos. – Súlyos elváltozás a végbélben.” Egy kardnyelő meg lenyelt egy pici órát, cérnával a fogához kötötte. Az orvos elámult, s végül komoly képpel megkérdezte: hány óra? A kardnyelő kihúzta az órát, és megmondta a pontos időt. Őt is felmentették; hja kérem, a művészet!

Később megismertem az artistaképzőt is, ahol világhírű artistákat képeznek, ezt se nagyon tudja a magyar közönség. Aszalós Károly tanította be egy gyerekdarabom szereplőit, s amire a legbüszkébb vagyok: az „Orrom krumpli, hajam kóc” című bohóctréfáim forgatókönyvét tankönyvként használták! Ez ám a szívem szerinti siker, mintha egy picit része lennék én is a cirkusznak. Nem szűnt meg a szerelem, később írtam egy artistákat is felvonultató színdarabot, amellyel járták az országot. Év végén, amikor elszámoltak, kiderült, hogy ötszázszor játszották, holott egy évben csak háromszázhatvanöt nap van. Ez is egy kis csoda, amely csak a cirkuszban fordulhat elő.