A Fal születésnapja

Ezerkilencszázhatvanegy augusztus tizenharmadika tulajdonképpen a Német Demokratikus Köztársaság második születésnapja volt: ezen a napon emeltetett Berlinben a Fal így, nagy kezdőbetűvel.

A keletnémet állam döntéshozói szögesdróttal, őrtornyokkal, halálsávval, belső és külső falakkal lepték meg honfitársaikat, akik korábban (ha tehették) hanyatt-homlok menekültek a létező szocializmus német mintaállamából.

Walter Ulbricht, az NDK első embere még 1961 júniusában is azt hangoztatta, hogy senkinek esze ágában sincs falat építeni. Ám az országból kisurranó keleti németek s az ezzel járó presztízsveszteség, nem is beszélve a márkamilliókról arra késztették a Német Szocialista Egységpárt (SED) vezetését, hogy egy csapásra véget vessen a menekültáradatnak.

A Kreml akkori ura, Nyikita Hruscsov is tisztában volt azzal: ha veszni hagyja Kelet-Németországot, azzal elveszítheti az egész kelet-közép-európai térséget. Ehhez képest mi az a 165 kilométernyi betonfal? gondolhatták Moszkvában, s engedélyezték az építkezést. A nemzetközi helyzet több volt mint feszült. Nagyon-nagyon közel voltunk a háborúhoz nyilatkozta a minap Robert McNamara, a Kennedy-kabinet akkori védelmi minisztere. Szerinte a legkritikusabb időszak 1962 januárja volt, néhány hónappal a fal felhúzása után. Mint kifejtette, ha akkor összetűzésre kerül sor, akkor a NATO minden bizonnyal nukleáris fegyvereket is bevetett volna. Kelet-Németország lakói azonban minderről mit sem sejtettek: az elvtársak örültek, hogy kiszorítva az osztályellenséget végre csak maguk maradtak. S ugyan az NDK vezetőinek eredeti szándéka szerint Nyugat-Berlint vette körül a fallal, mégis a keletnémetek érezhették magukat befalazottnak. Többségük kifelé vágyott. És sokakban az is felmerülhetett: miféle rendszer az, amely fallal keríti be polgárait, hogy azok ne szökhessenek külföldre?! Az igazán kétségbeesettek a legfurfangosabb s legfurcsább módokon próbálták maguk mögött hagyni az NDK-t, sokaknak azonban nem volt szerencséjük: egyes becslések szerint 250-300-an, más számítások szerint 950-en veszítették életüket szökés közben.

A fal a fejekben létezik tovább. Nyilvánvaló, hogy egy-két nemzedéknyi időnek el kell telnie ahhoz, hogy valóban összeforrjon az, ami együvé tartozik. Az évforduló kapcsán azonban nem is ez, hanem a fal felépítésének politikai, morális, történelmi értékelése tartja lázban főként a politikacsinálókat. A PDS, a kommunista utódpárt nem hajlandó bocsánatot kérni. Sőt soraiban volt olyan, aki úgy vélekedett: 1961-ben a fal megőrizte a békét Európában és a világon. Ezekkel a kijelentésekkel a PDS politikusai óriási felháborodást keltettek a CDU és a CSU köreiben. Az ellenzéki pártok egyébként hasonló hevességgel kritizálják a kormányzó szociáldemokratákat attól tartanak ugyanis, hogy a PDS a jövő évi választásokon könnyen királycsinálóvá válhat, s (kiszorítva a Zöldeket) egy vörös-vörös koalícióval újra hatalomra juttathatja a Gerhard Schröder vezette szociáldemokratákat.

A rendszerváltozás euforikus pillanataiban Helmut Kohl akkori kancellár úgy nyilatkozott: a berlini falból az első téglát a magyarok verték ki. Az egykori antifasiszta védőfalból azóta csak mementóként maradt meg néhány száz méter, a turisták legnagyobb örömére. Mindezek ellenére a fal s mindaz, amit jelképez úgy tűnik, még mindig (vagy egyre inkább?) megosztja a németeket.