Új utakon a kávé

Rezeda Kázmér édesanyja is főzte a kávét, régimódian, kotyogóban, s az a hang is ott ragadt Kázmér fejében, ahogy kifolyik a kávé a kotyogóból, s az utója olyan bizalomgerjesztően és jó illatot árasztva serceg és hörög.

Fotó: GettyImages

Rezeda Kázmér még nem tudta eldönteni, szereti-e igazából a kávét.

Pedig ideje lenne ennek a döntésnek, ugyanis Rezeda Kázmér napi négy-öt kávét is megivott. S amiből az ember ennyit fogyaszt, arról illene tudnia, szereti-e igazából, avagy sem.

Persze, sok mindennel vagyunk így.

Van, aki nem négy-öt, hanem tíz-tizenkettő portált olvas el naponta, és fogalma sincs, szereti-e bármelyiket is.

És biztosan vannak még példák, de Rezeda Kázmér lusta volt töprengeni tovább.

Töprengett inkább a kávén még egy kicsit.

Pontosabban filmeken, amelyeket szeretett, amelyek ott lesznek vele a halálos ágyán is, és amelyekben így vagy úgy, de ott van a kávé.

Itt van mindjárt a Ponyvaregény, s benne, amikor Jimmie – maga Tarantino alakítja! – kávéval kínálja Vincent Vegát (Travolta) és Julest (Samuel L. Jackson), s közben elmondja a modern filmtörténet egyik legizgalmasabb monológját – aki nem látta, gyorsan nézze meg, mert a woke hamarosan betiltja. Íme:

„– Ne strapáld magad! Ne strapáld magad azzal, hogy dicséred a kávémat, pontosan tudom, hogy milyen jó, mert én veszem. Ha Bonny vásárol, ő szart vesz. Én azért vásárolom a drágát, mert adok az élvezetre. De most nem ez a legfőbb gondom, nem az, hogy milyen a kávé a konyhámban, hanem a halott nigger a garázsomban. Amikor behajtottatok, láttatok olyan táblát a háznál, hogy niggerhulla tároló?

– Nem.

– És tudod, hogy miért nem láttál?

– Miért?

– Mert nincs ilyen tábla, mert én nem tárolok niggerhullákat bazmeg, azért nem!”

Elég meggyőző kis monológ ez, na, s bár csak éppen horzsolja a kávét magát, akkor is idevaló.

Aztán itt A bakancslista. Mint tudjuk, Edward Cole, akit Jack Nicholson alakít, kizárólag Kopi Luwakot iszik, csak azért, mert drága, ám fogalma sincs, mi az. És a műtétje után a kórházban fekvő Carter Chambers – a csodálatos Morgan Freeman alakítása – átnyújtja neki a kávé leírását, amit Edward elkezd olvasni:

„– Azóta is azt a puccos kávét iszod, mi? – kérdezi Carter.

– Most mi van, ez az új mániád? – mondja Edward.”

És ekkor Carter átnyújtja a Kopi Luwak leírását, és Edward olvasni kezdi:

„– A Kopi Luwak a létező legdrágább kávé a világon, bár egyesek szerint túl jó ahhoz, hogy az »igaz legyen« kategóriába tartozzon. A szumátrai faluban, ahol a cserje terem, él egy fajta cibetmacska, ezek a macskák megeszik a kávébabot, megemésztik, aztán kiürítik. A helybeliek összegyűjtik aztán feldolgozzák az ürüléket. A kávébab és a cibetmacska bélnedveinek keveredése adja a Kopi Luwak egyedi zamatát... és aromáját... Ne szarozz velem...

– A macskák szaroznak...”

És Carter bakancslistáján szerepel egy önfeledt, hosszú nevetés – hát az ekkor veszi kezdetét.

De mindenek felett állt Rezeda Kázmér filmlistáján a Volt egyszer egy Vadnyugat, s annak is a vége, amikor már épül a vasút, Jill – a felfoghatatlanul gyönyörű Claudia Cardinale egész életének legjobb szerepe – a házában van és megérkezik Cheyenne –  Jason Robards –, odakint pedig a Harmonika – Charles Bronson – várja Franket – Henry Fonda.

Cheyenne belép, és kezdődik egy beszélgetés:

„– Megfőzted a kávét?

– Most már igen.

– Jó. Utoljára anyám főzött ilyen kávét. Forró, erős, és jó.

– Cheyenne... Mondja, mire vár ez itt? Mi dolga van?

– Valami fadarabot farigcsál. Az az érzésem, hogy ha abbahagyja, történni fog valami... De nem ő az igazi. És én sem vagyok az. Te ezt nem érted, Jill. Az ilyen emberek lelkében van valami... valami halálos sötét... Hogy ha ő maradt életben, bejön azon az ajtón, veszi a holmiját és azt mondja, adios!”

És igen... aztán bejön Harmonika, és azt mondja, „mennem kell”, és elmegy. Kimegy Harmonika az ajtón, elmegy Bronson, a világ egyik legjobb filmjének végén, és kimegy vele az ajtón a huszadik század minden szépsége, csodája.

Hogy a huszadik századnak éppen ezekből nem volt sok? Igaz. De amennyi volt, elment Bronsonnal örökre. Elment vele a férfiasság is és a nőiesség is, elment a normalitás, odalett mindez a hajdani vadnyugattal együtt. A kamasz Rezeda Kázmér fejében pedig ott maradt ez az egész, az egész film, minden másodpercével – megnézte eddigi életében úgy százszor –, és ott maradt a mondat:

„Jó. Utoljára anyám főzött ilyen kávét. Forró, erős, és jó.”

És Rezeda Kázmér édesanyja is főzte a kávét, régimódian, kotyogóban, s az a hang is ott ragadt Kázmér fejében, ahogy kifolyik a kávé a kotyogóból, s az utója olyan bizalomgerjesztően és jó illatot árasztva serceg és hörög.

Manapság Kázmérék nem használtak már kotyogót. Mindenféle kapszulás kütyüket használtak, meg olyan automata kávégépet, s jó kávét főzött mindegyik – de egyik se olyat, mint az anyám...

– Akkoriban a kávézás még nem volt olyan hétköznapi teendő, amit mindenki megengedhet magának ebéd után – gondolta magában Rezeda Kázmér, és elmosolyodott, mint mindig, amikor plagizált, és azokra a szegény fiúkra és lányokra gondolt, az eljövendő korok bölcsészeire, akiknek majd fel kell kutatniuk ezeket a lopott mondatokat. – Feltéve természetesen, hogy lesznek eljövendő korok, s azokban ismét diadalmaskodik a normális élet... – tette még hozzá magában, s ettől oly’ kegyes hangulatba került, hogy úgy döntött, most megkönnyíti azoknak az eljövendő ifjaknak az életét, s ideteszi, honnét lopott az imént:

„A feketekávé szakértője, Vay Sándor (Sarolta) grófnő, aki férfiruhában, vasalt nadrágban és félrecsapott keménykalapban járta itt egykor a világot, a jó feketekávéról azt mondta:

– Többet kell neki tudni, mint a bornak. Még a legzavarosabb embert is meg kell okosítani neki.

Ugyanebből a szempontból Vay Sándor (Sarolta) kávékereskedő lett Fiumében, és úgy élte világát, mint a kávé meghatalmazott minisztere (ügynöke), sok »feketéhez« való kávészemecskéket adván el Magyarországon. Többnyire »bála«-számra.

De Vay Sándor író is volt, ugyanezért meglehetős történetei voltak a kávékereskedelemről:

– Az egyetlen üzlet, ahol nem lehet csalni, mert a jó kávékereskedő egyetlen harapásra megismeri mindazt a húszfajta kávét, ami a földön terem! – így beszélt Vay Sándor a régi belvárosi kávéházban, és a mai nemzedéket (a háború előttit), amely igazán divatba hozta a kávéfogyasztást, Vay Sándor gróf tanítgatta a különböző kávék ízeire.

Ugyanekkor azonban borúsan mondogatta:

– A pesti nyilvános helyek közül igazában a Török Császárnál és a Vén Kávéforrásnál, ezekben a régen bezárt kávéházakban tudtak kávét főzni.

– Akkoriban a kávézás még nem volt olyan hétköznapi teendő, amit mindenki megengedhet magának ebéd után.”

Hát innét. Ki mástól, mint Krúdy Gyulától, ugye...

De ez most nem is annyira lényeges és fontos, mert a lényeges és fontos most az, hogy Rezeda Kázmér elkeveredett valami baristatalálkozóra, -összejövetelre, -bemutatóra, és ott rájött, hogy a régi idők kávéjának éppen úgy vége van, mint a régi időknek.

Ez a barista-összejövetel ugyanis arról szólt, hogy a kávé mostantól akkor jó, ha rossz. Ugyanis – ezek volnának az új időknek új dalai –, eddig összevissza pörköltük a drága jó kávébabot, holott a kávébab természetes és valódi és igazi aromája akkor lesz tetten érhető és élvezhető, ha alig-alig pörköljük meg, vagyis meghagyjuk a maga természetességében.

Értette ezt Rezeda Kázmér, majd, miután megkóstolt vagy tizenkétféle, alig pörkölt, természetesnek meghagyott, igazi kávébabból készült kávét, megállapította, hogy a kávébab pörkölés nélkül, illetve alig pörkölve savanyú, ihatatlan és rossz, minden valószínűség szerint ezért pörkölték eleddig önfeledten, sőt ezért etették meg a cibetmacskával is, hogy a cica béltartalma tegye jobbá.

Éppen eddig jutott Rezeda Kázmér a gondolataiban, s hozzágondolta még megint Krúdyt, a „Kérek egy feketét!” folytatását:

„– Az élet általában ünnepélyesebb volt, így a kávézáshoz is nagyobb ceremóniával láttak neki a vendégek, mint napjainkban. Amint megtörölte száját az ebédtől a pesti polgár: elballagott a maga kávéházába, és ott a lehető legkomótosabban helyezkedett el. A kávét percnyi pontossággal főzték a konyhán ezalatt, mert nemcsak a kávéfőző legény, de maga a gazda is értett a kávéfőzéshez. A múlt századbeli pesti vendégnek pedig csak egyetlen kortyot kellett kóstolnia a kávéból, hogy annak minőségét nyomban megállapítsa.

– Voltak olyan vendégek, akik a kávénak már az illatáról, úgynevezett aromájáról tudtak ítélkezni. A finnyásabbak azt is megmondták, hogy Ceylonból, Kubából vagy Törökországból származott a kávészem.

– Nem hörpintették a kávét, mint napjainkban a kávéházak siető népe, amely minden különösebb figyelem nélkül hajintja a gallérja mögé a híg feketét, hanem kortyonkint élvezték, megvárták a friss főzetet, addig elszívogatták csibukjaikat, amely minden valamirevaló polgárnak volt a maga kávéházában.

– Talán azért is mondták Pestre az idegen utazók, hogy annak lakossága jórészt kávéházban tölti napjait, mert itt igyekeztek jó kávét főzni.

– Az meg éppen ünnepély volt, ha a piros betűs napokon a kis findzsákba valódi török kávét töltetett magának a vendég.

– A török kávét a nyilvános helyeken azok az ügyes tulajdonosok vezették be, akiknek volt érzékük a finomságok iránt. A zaccos, jó szagú, különös ízű »török kávé« mellett valóban úrnak, boldognak, sőt kitüntetett egyénnek érezhette magát a pesti polgár. A »török kávé« felszolgálásánál másként hajoltak meg a pincérek, más volt a kávés és kávéskisasszony mosolya. Törökösen főzött kávét az élet ünnepnapjain engedhetett meg magának az ember.”

S már éppen menni készült, hogy hazaérve készítsen magának egy jó, erős, forró feketét, olyat, amilyet az anyja főzött, amikor körbeszaladt a hír a barista találkozó vendégei között, hogy kezdődik a „cupping”, és ettől mindenki nagyon izgatott lett, Kázmér nem annyira, mert nem találta különösebben izgalmasnak azt az időtöltést, melynek során minél nagyobb, minél cuppanósabb csókokat kell adni egymásnak, különösen, ha ezt férfiak követik el egymás között, de aztán kiderült, hogy nem erről lesz szó, hanem a baristák nagy és fantasztikus kávékóstoló versenyéről.

– Ezt megnézem! – mondta magában Rezeda Kázmér, s mert szavatartó ember volt, hát megnézte.

Az történt, hogy kiállt három versenyző, mindegyik előtt volt vagy nyolc kávéscsésze, majd amikor elindult a „verseny”, a baristák kávéskanálkával megkóstolták az összes előttük lévő kávét. Nem szóltak egy szót sem, csak fontoskodva csücsörítettek meg bólogattak, aztán, amikor megkóstoltak mindent, a közönség megtapsolta őket.

– Na, akkor láttam cuppingot is... – nyugtázta magában Rezeda Kázmér, és gyorsan hazament. S előkotorta a réges-régi kotyogót, s feltett egy kávét, s hallgatta, ahogy az utója bizalomgerjesztően és jó illatot árasztva serceg és hörög. Jó kávé lett. Erős, forró. Jó. Mint az anyámé.

Aztán levette a polcról Kázmér Krúdyt, s befejezte, amit elkezdett, mert úgy illik:

„– Már kisebb jelentőségű volt a kávéfőzésnek az a módja, amit ugyancsak Pesten gyakoroltak a kedves vendéglősök, akik a kávéfőző edényt a vendég asztalára helyezték, és a legszebb zenehangokat, a forrásnak hangjait indították meg masinájukban. De ilyen asztal mellett, amelyen kávéfőző masina zubogott, ugyancsak megkedvesedett a társaság, ám, a magányos vendég is elandaloghatott a múlt idők szép napjain, mert hiszen a kávéfőző masina telve volt barátságos hangokkal.

– Így kávézgattunk Pesten, amikor minden valamirevaló utcában, utcasarkon kávéház nyílott, a kávéfőzők versengtek a »jó feketék« főzésében. Eötvös Károlyt csibukjával és kis csészéjével a kirakatba ültették az Andrássy úton, a Redoutban a nagyszakállú pesti polgármester ült, mintha csak azért ment volna be minden ebéd után a kávéházba, hogy ellenőrizze, milyen kávét főznek a lakosságnak.

– A feketekávé mellett beszélték meg a pestiek mindazt, ami a mindennapok történetéből az embereket érdekelte. A fekete jó volt, jók voltak az események is, a politikában kedvező szelek fújdogáltak, a bécsi tőzsdei jelentés szilárd volt, a színházban sikere volt a primadonnának… De ha a feketekávé nem sikerült a konyhán, akkor aztán beborult az egész világnak, a kávéval együtt nem ízlett többé semmi se aznap. A polgár hazament, és otthon itta meg feketekávéját, amit csak betegség esetén szokott tenni.

– Ismétlem – mondá Vay Sándor (Sarolta) gróf, aki a tárcaírás mellett kávékereskedő is volt Pesten –, akkor volt minden rendben, amikor az emberek azon vitatkoztak, hogyan kell a jó feketekávét főzni. És erről módszereiket, titkaikat előadták.

– De azért ritka ember tud jó feketét főzni.”

– Így. S milyen jó lenne, ha a mai baristák olvasnának Krúdyt.

Aztán elaludt Kázmér. Mert remekül tudott aludni kávé után...