A fatolvaj

Tudta mindenki, hogy ő az. Középmagas, kötött izmú, tetovált karú, ötvenes férfi szájában mindig égett a cigaretta, az elmaradhatatlan Munkás. Mondták, hogy valamikor jó bokszoló volt, de elitta a karrierjét. A régi svábhegyi házak idős lakóihoz vitte a fát, téli tüzelőre. Magabiztosan csinálta, mert tudta, hogy hasznos a munkája. Szerették és féltek is tőle a környéken. Esténként bejárt a Csillagvölgyi úti kiskocsmába, rekedtes hangján kérte a sörét. Ő sem szólt, hogy nem habzik a sör, neki sem szóltak, hogy miért lopja az erdőből a fát. Hallgatólagos megegyezés volt abban az időben ez, mint minden ebben az országban: ha te is meg akarsz élni, engem is hagyjál megélni. Akkor még fahordóból csapoltak, kilenc forint volt egy korsó, jobb esetben fele szóda, fele sör.

Az a hír járta, hogy nemsokára lebontják a százéves kocsmát, és kiköltöztetik a Csillagvölgyi úti nyaralókból, a svájciné fogadójából, a lerobbant villákból a beköltözőket vagy tanácsi beutaltakat. Persze senki nem vette komolyan, többen azt gondolták, erre úgysem lesz pénz, meg aztán legalább harminc családról kell majd a tanácsnak gondoskodnia. Az első figyelmeztető jel mégis az volt, amikor egyik nap lebontották a kocsmát, és kivágták a kerti asztaloknak hűst adó ősplatánfát. A törzsvendégek egy darabig szitkozódtak, majd átszoktak a Harangvölgy bejáratánál akkoriban nyílt büféhez, a palacsintázóhoz. Palacsinta kevesebb, annál több szesz fogyott. Hősünket, a „fatolvajt” egyre ritkábban lehetett látni, azt beszélték, kórházba került, talán gégerákkal. Még egyszer, utoljára feltűnt a büfében, az „etetőnek” támaszkodott, mutatóujját a légcsövébe helyezett fémkarikára tette, és kissé sípoló hangon kért – egy korsó sört.

A rendszerváltozás utáni években aztán minden felgyorsult. A kocsma helyére egy fogadó épült, amiből később továbbképző központ lett, a büfét is felszámolták, a Csillagvölgyi úti elhagyott, romos villákat, a szebb napokat látott borospincéket, Diogenész hordóját lebontották, most épül a lakópark. Erdők, gyümölcsösök, ligetek, verandás svábhegyi házak, emberléptékű lakótérrel egyik napról a másikra tűntek el, és emelkedtek helyükbe a betonfallal, márványkövezettel körbevett, többemeletes, szinte kert nélküli házak, kastélyok kihangosított riasztókkal. Ki lehet tenni a megtelt táblát! Eltűnt az utolsó csendes budai környék, Jókai Mór szeretett búvóhelye. Ami megmaradt csendesnek, az az újdonsült, hangtalanul járó őrző-védők jeles csapata.

Fatolvajok már nincsenek, fára itt senkinek nincs szüksége, itt már piti ez a fajta megélhetés. A régiek közül, akik megmaradtak, még összejárnak, fociznak az öreg fiúk csapatában – fiatalok nincsenek –, leülnek a Béla király úti kiskocsmába, megisznak az üvegből egy sört vagy kettőt, hármat, és beszélgetnek. Valamikor többnek jól ment, néhányuknak volt kereskedése, üzlete, jól fizető munkája. A kínai piac, a plazák, a bevásárlócentrumok, a levert ár ezen a környéken is betette a kaput, tönkrementek. A megélhetés, a villany, a gáz, a víz és az összes többi ára viszont emelkedett. Tengődnek. A kiutat sokan házuk, ingatlanuk eladásában látják. Talán abból a pénzből még újra lehet kezdeni. Ha nem itt, máshol. Szemükben már nincs meg az a régi, átható fény, most valamiféle félelem bujkál bennük, de szavakban még bizakodnak