A maestro befejezte a koncertet, a nézőtér felé fordult, ahol vagy háromezer ember tapsolt neki. Néhány pillanatig néma csöndben körbejártatta a tekintetét rajtuk. A publikum várakozásteljesen figyelt, pisszenést sem lehetett hallani, mire a mester udvariasan, de nem minden érzelemtől mentesen föltette a kérdést: akarnak-e Wagnert hallgatni? „Mivel nem akarok senkit megsérteni, ezért kérem, most fáradjon ki a teremből, aki nem kér Wagnerből! A kezdeményezés személyesen az enyém, a fesztivál igazgatóságának ehhez semmi köze!” – tette hozzá. Ezt követően Daniel Barenboim – mert ő a maestro, aki a jeruzsálemi fesztiválon a berlini Staatskapellét vezényelte – kérdőn nézett körül.
Jól tudta: szelet vet. S ahogyan arra számítani lehetett: vihart aratott. Némi zavart harákolás után ugyanis a közönség soraiból kiáltások, füttyögések harsantak fel. A milanói Corriere della Sera című napilap helyszíni tudósítása szerint jó páran távoztak, és akadt, aki egyenesen lefasisztázta Barenboimot. Aki végül is elvezényelte Wagner Trisztán és Izoldájának nyitányát...
Az orosz zsidók gyermekeként született, Argentínában nevelkedett és jelenleg német földön élő – egyébként izraeli állampolgár – Barenboim állítólag könnyekkel küszködve mondta a koncert után: az emberek végre megértették, hogy most valami fontos dolog történt, most már talán mindörökre vége Wagner izraeli bojkottjának, s ezután bármilyen zenekar játszhatja a műveit Izraelben...
Így volt, de nehezen lesz így. Vitathatatlanul jelentős dolog történt, ám Wagnert játszani ezután sem lesz könnyű a zsidó államban. A náci rezsim egyik kedvencévé vált és általa kihasznált Richard Wagner művei ugyan hozzáférhetők, kottái, kazettái, lemezei bárhol megvásárolhatók, otthonában bárki meghallgathatja őket, ám műveinek nyilvános megszólaltatása változatlanul nehéz ügy. S minden bizonnyal sokáig az is marad.
Legalábbis ezt vetíti előre az a tény, hogy a koncert után közéleti személyiségek és politikusok egész sora szólalt fel Barenboim ellen. „Sokak számára Wagner rossz emlékű múltat idéz fel, jobb lett volna hát meg sem szólaltatni!” – kommentálta a szabrai és satilai palesztin menekülttáborokban elkövetett vérengzésekért felelőssé tett és esetleg belgiumi bírósági per elé néző Ariel Saron kormányfő. „Az ön gesztusa a kultúra megerőszakolása. Bojkottra szólítunk fel ön ellen!” – mennydörgött a Wiesenthal Központ igazgatója, Efraim Zuroff. Ehud Olmert, Jeruzsálem toleráns polgármestere szerint Barenboim nagy muzsikus ugyan, ám a Wagner-részlet elvezénylésével tűrhetetlen provokációt követett el, buta volt és arrogáns, s ezért meg kell fizetnie! A művészet szabadsága mellett imigyen kiálló polgármester azt tanácsolta: gondolják újra a viszonyt a Németországban élő művésszel!
Tény, hogy Izraelben egyenesen a knesszet, azaz a parlament foglalkozott a jeruzsálemi fesztivállal még május elején. Mivel Daniel Barenboim előre bejelentette, hogy a júliusi fesztiválon Wagnert vezényli Placido Domingóval, a parlament május elején gyorsan megszavazta a demokratikus javaslatot: a koncertet, pontosabban a Wagner-betétet törölni kell! A mester látszólag belenyugodott, lemondott a tervről, és – megcsinálta.
Régi ez a Wagnerről szóló vita. Igaz, 1981-ben Zubin Mehta az Izraeli Filharmonikusok élén vezényelt már részleteket a Trisztán és Izoldából, s az is igaz, hogy tavaly a Rison Le-Cijon-i zenekar Ehud Gross zeneigazgató irányításával játszott Siegfriedet. Ám Wagner, ha betiltva nincs is – nem játszható Izrael földjén. Hiába mondja éppen Ehud Gross, hogy az izraeliek elég érettek, képesek csakis a zenei akkordokra, futamokra figyelni, mi több, különbséget tenni Wagner, az ember és Wagner, a komponista között, pillanatnyilag nagyobb a tábora Elijakim Haetzninek, a jobboldal egyik parlamenti képviselőjének, aki – a londoni Economist című hetilap szerint – arról locsog, hogy Wagner a maga retorikájával igenis felelős volt azért, hogy az út Bayreuthtól (Németország wagneri központja) Auschwitzig vezetett.
Izraelben egyébként kevesen vonják kétségbe Wagner antiszemitizmusát. Ám inkább azt tartják problematikusnak, hogy a neve Hitleréhez kapcsolódik; a nácik ugyanis szőröstül-bőröstül bekebelezték Wagnert, kultuszát pedig a náci „ügy” szolgálatába állították.
Barenboim egyébként ezt válaszolta bírálóinak – folyékony héber nyelven – az izraeli rádióban: „Ez az egész téma irracionális. Sok minden elmondható Wagnerről, de az nem, hogy ő volna a felelős a holokausztért! Ebben az ügyben Izraelnek igazi demokratikus országként lehetne és kellene viselkednie!” A Wagner-muzsika megtagadása az izraeliektől, mondja Barenboim, közvetve azt jelenti, hogy felmentik a nácikat Wagner „felhasználásának” bűne alól...
Wagner természetesen nem volt náci, sőt meglehetős távolság választja el a horogkeresztesektől. Már csak azért is, mert hat esztendővel Hitler születése előtt halt meg. Az viszont igaz, hogy az ő zseniális akkordjai hevítettek tömeggyilkosokat, reá – reá is – hivatkozva hirdették meg a teuton kultúra állítólagos felsőbbrendűségét. De tehet-e erről Richard Wagner? Hisz még csak szólnia sem adatott meg ez ellen! Vajon közelebb állt-e ő a nácikhoz – időben és szellemiségben –, mint például Ezra Pound? Lehet-e valakit felelőssé tenni azért, amit az utókor művelt alkotásaival?
Hol húzódnak a választás és a szólás szabadságának határai? Mennyire vehető és veendő figyelembe a mégoly megérthető érzékenység? Finom a distinkció, de megtehető: ha nem akarom hallgatni Wagnert, hát lemondok az értékeiről, amelyek számomra a világégés és a népirtás után immár esetleg nem értékek többé, ám van-e jogom másokra is kiterjeszteni az értékrendemet? Különösen ha a világban általánosan elfogadott értékrend nem azonos az enyémmel? S valljuk be, az általánosan elfogadott értékrend szerint Wagner muzsikája – zseniális.
Az egyik brit lap Steven Ascheimot, a jeruzsálemi Héber Egyetem történészét idézi az izzó Wagner-vita apropóján: „Izrael csalódottnak és elszigeteltnek érzi magát, előveszi hát a zsidók kirekesztésének és üldöztetésének félelmeit, mintha ez volna a módja annak, hogy szembenézzen a jelenlegi problémákkal!” – mondja Ascheim professzor. S meglehet, nem jár távol az igazságtól.
Valójában ugyanis éppen egy olyan történelmi időszakban emésztik magukat az izraeliek ezzel a kérdéssel, amikor társadalmuk identitásának meghatározásáról kellene dönteniük. Egy olyan földrajzi-történelmi környezetben, amellyel – részben önhibájukból – nem tudnak megbékélni.
Galatasaray
Sallai remek megmozdulása után teljes összeomlás: kitömték a Galatasaray csapatát a BL-ben
