Olyan a vidék, mint a mesében. Ausztriában vagy Svájcban látni hasonlót. Ott idegenforgalmi paradicsom. Itt az utóbbi években kezdik „felkapni”. Nagy kerek erdő. Szeszélyesen kanyargó, keskeny utak. Magányosan vagy kettesével a dombtetőn, illetve a völgyben megbújó, fákkal körülölelt házak. „Erdők, rétek, dombok és patakvölgyek, az átlagosnál kétszer több eső, konok agyag, hasítóan tiszta levegő. Boronaházak, vert falú agyagházak, helyben égetett téglából emelt pajták, istállók. Nincs rajtuk máz, tiszta architektúrák. Minden részletük gondos, mégsem akkurátusak” – ezekkel a mondatokkal vezette be U. Nagy Gábor Ybl-díjra beadott pályázatát. Az építész házához a köves útról lekanyarodó földúton indulunk el, azután a földút is elfogy. Az erdőből tisztásra jutunk, egy L alakú, tornácos parasztházhoz. Mellette kút. Százméternyire szélkerék. Az termeli az áramot. A lakóépület előtt királyi hársfa, néhány hatalmas fenyő és lélegzetelállító kilátás a legyezőszerűen kinyíló völgyre. Délnyugat-Magyarországon vagyunk, a magyar–szlovén–osztrák hármas határ közelében, a világtól nem is olyan régen még hermetikusan elzárt Vendvidéken, a két községből: Permiséből és Ritkaházából kialakult Kétvölgyben.
– Nyaranta itt lakunk, csak télen megyünk be Szentgotthárdra – kezdi a beszélgetést U. Nagy Gábor. – Ez a hely mindig nagyon erősen, inspirálóan hat rám.
– Innen származik?
– Nem. Sárváron születtem, és 1991-ig Budapesten éltem. Ott szereztem diplomát 1981-ben, a Műegyetem építészkarának középület-tervezési tanszékén.
– Hogyan került ide?
– Beleszerettem a vidékbe. 1984-ben jártam először az Őrségben és a Vendvidéken, véletlenül. Utólag persze látom, hogy ez nem volt véletlen. Őriszentpéterre 1991-ben költöztem, a Keserűszeren vettem egy romos portát, azt építettem újjá. Azóta családi házakat tervezek itt a környéken, és fel is építem őket.
– Kikkel?
– Megkeresem a jó mesterembereket, habár nem vagyok építési vállalkozó, alkalmazottaim nincsenek.
– Hogyan indult a pályája a nyolcvanas évek elején?
– Az Általános Épülettervező Vállalathoz (ÁÉTV) jelentkeztem tervezőnek. Ez korábban amolyan „vonalas” tervezőiroda volt, a BM-től, a honvédségtől és a pártközponttól kapott rendszeresen megrendeléseket. 1980-ban, amikor Rimanóczy Jenő került oda műszaki igazgatónak, megváltozott a helyzet. Két nagyon jó műtermet szervezett, az egyikbe meghívta Varga Leventét, Cságoly Ferencet, Tomay Tamást, Turányi Gábort, a másikat Mónus Jánosra bízta. Sok fiatalt vonzottak ők oda. Nagyrészt Rimanóczynak köszönhettük, hogy abban az időben ez volt Budapest egyik legpezsgőbb szellemi műhelye. Amikor 1984–85-ben heten innen jelentkeztünk a Mesteriskolába, azonnal bekerültünk, ami nem volt magától értetődő.
– Mennyire került összhangba akkoriban a magyarországi építészet az európai törekvésekkel?
– A hetvenes évek és a nyolcvanas évek eleje az építészetben világszerte a forrongás, a változás időszaka volt. A megkövesedett, elfáradt „nemzetközi modern” bírálatának, a kérdésfeltevéseknek az időszaka. Magyarországon is, de itt elsősorban a stúdiumokban, az egyetemeken, a gyakorlatban csak jókora késéssel. Mégis ott, ahol erős szellemiségű műhelyek működtek, sok kitűnő terv születhetett.
– Ma, amikor a legjobb anyagok, a legújabb technológiák is hozzáférhetők, azt hihetnénk, könnyebb jó minőséget produkálni, mint korábban. Annál is inkább, mert a magyar építészeknek igen jó a hírük a nagyvilágban.
– De az a baj, hogy a munkához jutás a gyakorlatban nincs összefüggésben a minőséggel. Ennek ellenére létezik ma is magas színvonalú, igényes építészet Magyarországon, csak ritkán jelenik meg látványos, nagy épületekben. Kitűnő építészek, köztük olyanok, akik tanítják is a szakmát, kizárólag kisebb házakat terveznek, mert elkerülik őket azok a munkák, amelyekre hivatva lennének. Ugyanakkor sokszor felkészületlen, hozzá nem értő emberek döntenek nagyberuházások sorsáról. Nem valósult meg az a rendszer, amely több esélyt adna a minőségnek. És ez nemcsak az építészetre jellemző, a minőséghiány komoly kulturális probléma más területeken is.
– Felmérések szerint Magyarországon feltűnően alacsony a részvétel az országos pályázatokon. Miért?
– Azért, mert sokan hiteltelennek tartják a pályázatokat. Elgondolkodtató, hogy például az oslói operaház felépítésére meghirdetett tervpályázatra vagy a helsinki kulturális központéra több száz pályamű érkezett. Nálunk jó, ha tíz-húsz pályázat befut. Ha egyáltalán versenyeztetnek.
– A rendszerváltozás előtt többen pályáztak?
– Többen, pedig akkor általában alibiként írtak ki országos pályázatokat vagy előkészítésül bizonyos döntésekhez. Mégis sokan indultak, mert a pályázás fontos volt a szakmán belüli versengésben, még ha valóságos munka nem is lett belőle. Ma viszont sokszor ki sem írnak pályázatot. Így teheti meg a beruházó, mint a szombathelyi megyei könyvtár esetében is, hogy a terveket azzal készítteti el, aki épp kéznél van. Ez számomra azt jelenti, hogy ez a város az egyik legnagyobb kulturális beruházását nem tartja annyira jelentősnek, amennyire megérdemelné. Katasztrofálisnak tartom, ha valamely jelentős dolog nem a maga szintjén jelenik meg. Ez a közösséget és az emberek belső tartását is rombolja. A gondolkodó emberét mint kultúrlényét.
– Mi kellene ahhoz, hogy ne így legyen?
– Igény. Erős igény. Nemcsak az egyénekben, hanem a közösségekben is. Az elmúlt évtizedben több olyan építészeti kultúrát ismerhettünk meg, amelyben ez az erős közösségi igény fogalmazódott meg. Például a svájciban, ahol ökonomikus, a szertelenséget visszafogó, igényes és kifinomult építészeti gyakorlat alakult ki. Vagy a spanyolban, portugálban, csehben stb. Ezekben az országokban nemcsak a látszat szintjén jelenik meg valami új, hanem minőségként.
– De hogyan lehet ezt az igényt kialakítani?
– Sok minden kellene hozzá, netalán kevesebb agresszió és több önkorlátozás, több empátia és kevesebb önzés. Valóságosabb civil társadalom.
– Hogyan lehetséges, hogy annyi szörnyszülött építmény nő ki a földből országszerte, miközben léteznek szigorú építészeti normák – legalábbis elvben? Hogyan lehetséges, hogy még mindig olyan sok a kiskapu? Hogy még a szigorítások után is kifizethető büntetésekkel „ússzák meg” az engedély nélkül vagy összevissza építkezők? És miért engedélyezik tájba nem illő házak felépítését tájvédelmi körzetekben?
– Csak normák alapján nem lehet jó építészetet létrehozni, ahogyan jó festészetet, szobrászatot, zenét sem. Ha egy közösségnek nincs belső szellemi összetartó ereje, ha a gondolkodásában nincs közös nevező, amely megregulázná a képzeletét, ha sokféle érdek kap szabad teret, de nincs egy szál, amelyre ezek az érdekek felfűződhetnének, az eredmény óhatatlanul silány. A normákat mindig ki lehet játszani.
– Mit lehet tenni akkor, ha összeütközésbe kerül a megrendelő és a tervező? Ha a megrendelő a közízlésre hivatkozva utasítja el a hozzáértő szakhatóság által jónak minősített terveket?
– A közízlés fantom. Nem létezik, illetve, ami létezik, az állandóan változik a múló divatoknak megfelelően. Az építészetben nem az ízlés szintjén kellene minősülniük a dolgoknak, hanem a szakma belső törvényszerűségei és annak az erős közösségi igénynek az alapján, amelyről beszéltem, és amely nálunk egyelőre nem létezik.
– Említette, hogy hívták Szentgotthárdra a polgármesteri hivatal műszaki osztályára. Nem ment. Miért?
– Nem azért jöttem ide, hogy beüljek egy hivatalba. Felvetettem, hogy próbáljunk meg szellemi energiát összpontosítani ezen a tájon. Vegyük fel a kapcsolatot a Műegyetemmel, ahol tanítottam is, a gödöllői egyetemmel, az Ybl Miklós Főiskolával, a Mesteriskolával. Egyetemisták stúdiumfeladatként foglalkozhatnának ezzel a rendkívül izgalmas tájegységgel, ami nagyot lendíthetne a jövőjén. De nincs rá igény. Nemrég olvastam, hogy Németországban ötven jelentős példaként bemutatott épületből öt ugyanabban a kisvárosban valósult meg. Egyszerűen azért, mert az ottani polgármester jó építészekkel dolgoztatott. Meg vagyok győződve róla, hogy az elhatározáson és az igényen múlnak a dolgok, az teremti meg a lehetőségeket is. Így viszont maradok a terveimnél. Azt akarom, hogy az épüljön meg, amit megterveztem. Minden házat úgy építek, mintha magamnak csinálnám. A megbízóim – egyelőre kizárólag betelepülők – ezt érzik, és szabad kezet adnak.
– Milyen a kapcsolat az itt maradottak és a betelepülők között?
– Az elzártságban élő emberekben genetikailag kódolva van a fenntartás a kívülről jött iránt. Mint vendéget nagyon szívesen fogadják, de ha itt akar megélni, nincs könnyű dolga. Lassan jönnek létre a kapcsolatok az itt boldogulni akaró telepesek, a nyaralók, a befektetők és az őslakosok között. A különböző élethelyzetű rétegek egyelőre egymás mellett élnek. Hogy milyen lesz ez a vidék az elkövetkező évtizedekben, azt nem tudjuk. De az nyilvánvaló, hogy nem a száz évvel ezelőtti paraszti kultúra fog feléledni, és remélem, hogy ha elég kitartóak, előbb-utóbb megtalálják a helyüket azok a betelepülők is, akik erjesztő hatással lehetnek a vidékre. Ahogy Sülyi Péter és csapata az őriszentpéteri teleházban a virágzás napi kulturális programokkal, az idegenforgalmat is fellendítve. Teret találhat itt sokfajta ember, akit a munkája nem köt egy meghatározott helyhez. Jó lenne már túljutni a kizárólagos városközpontúságon.
– „Úgy jöttem ide, mint aki hazaérkezik. Hittel az eleven hagyományban. Remélve, hogy amit látok, kiszabadulva a bezártságból, újból életre kel. Nem így történt. A palackból közben elillant a szellem egy imaginárius világba. Ami maradt: a személyesség és a reflexió. No, és a természet is maradt: egyelőre” – írta az Ybl-pályázat bevezetőjeként. Mintha némi keserűséget lehetne kiolvasni a sorokból. Miért?
– Itt az Őrségben és a Vendvidéken is ugyanazok a káros tendenciák jelentkeznek, csak késleltetve, mert ez még periferikusabb vidék volt, mint az országban sok hely. Amiről úgy tűnt, hogy egyben van, az foszlik szerteszét. Ennek a határhelyzetben lévő tájegységnek valaha egységes, magas szintű, a jelenkor számára is izgalmas kultúrája volt, amely a mezőgazdaságra épült. Majd pusztulásnak indult, kezdett elnéptelenedni, és ezen eddig a jó szándékú betelepülők sem tudtak segíteni, mert ha egy táj nem él igazán, akkor nem lehet elég erős ahhoz, hogy súlyos sérülések nélkül átvészelje a megnyílással járó változásokat. Belülről legalább annyira pusztul, mint kívülről. S akik felelősek érte, nem is tudják, mi megy veszendőbe a kezük között. Az itt maradottak jelentős része valamelyik új munkaadó bérrabszolgája. Lassan nem lesz, aki tudja, hogyan kell rendben tartani egy tájat.
– Kérdés, hogy lehet-e úgy rendben tartani, ahogy annak idején tették?
– Szó sincs róla, hogy nosztalgiázzunk, és rezervátumként akarjuk fenntartani, ki akarjuk zárni a világból. De el kell gondolkodni azon, folytatható-e, fenntartható-e, és ha igen, hogyan az a kultúra, amely valaha ezt a tájat létrehozta. Nagy-Britanniában, Franciaországban, Skandináviában és a Benelux államokban több helyen hoztak létre „környezetileg érzékeny területeket” olyan vidékeken, amelyek a hatvanas–hetvenes évektől részben elnéptelenedtek. Paradox módon erre épp a mezőgazdasági túltermelési válság adott ösztönzést. Ezeken a területeken a külterjes gazdálkodást támogatják jelentős kedvezményekkel, azért, hogy ne a belterjes gazdálkodás váljon uralkodóvá. Ez nem az egyetlen üdvözítő, mindenhol alkalmazható megoldás, de egy lehetőség a sok közül.
– Megalakul az Őrség–Vendvidék Nermzeti Park. Ez megoldást jelent a tájegység gondjaira?
– Komoly lehetőségeik vannak a leendő nemzeti park vezetőinek, ahogy egyébként minden falu, város vezetőinek is, ha tudnak élni velük. Gondoljon arra, milyen látványosan alakította át egy új igazgató a budapesti állatkertet az utóbbi néhány évben. Csakhogy ahhoz, hogy jó irányba tudjanak hatni, igényességet tudjanak ébreszteni, gyökeresen más szellemiség kell, nem olyan, mint ami a Fertő–Hanság Nemzeti Parkot jellemezte, ahova ez a tájegység is tartozott.
– Mit jelent ez a más szellemiség?
– Azt, hogy az igazgatóság gazdája legyen a területnek a szó legjobb értelmében. Kell egy jó igazgató, akinek hitele, fantáziája és elkötelezettsége is van. Az erőforrásokat eddig elvonták az Őrségtől, és a Fertő tó köré összpontosították. Leépítették itt a szakembergárdát, elküldték a biológust, a botanikust, a tájvédelmi körzet vezetőjét és a főépítészt. Még a státusát is megszüntették. A Fertő–Hanság Nemzeti Park építési szakhatóság, és nincs építésze! Erdész végzettségű emberek bírálják el az építési terveket. Itt, a falu szélén láthatja a „Fokozottan védett terület” táblát. Nem is olyan régen az a tábla még ötszáz méterrel arrébb volt, ott, ahol most tarvágást talál. De ez csak néhány példa. Nagyon fontos: a természet- és tájvédelmet nem szabad tárgyiasítva nézni, mert ha kis rezervátumokat hoznak létre néhány tölgyesnek, tőzegmohás lápnak vagy az épített és a tárgyi kultúra megmaradt emlékeinek, az nem jelent jövőt a tájnak. Ez eleven, lakott vidék volt, kultúrtáj, ilyenből egyre kevesebb van a világon. Remélem, hogy lesz szemléletváltozás és elég képzelőerő ahhoz, hogy megelevenedjen.
Galatasaray
Sallai remek megmozdulása után teljes összeomlás: kitömték a Galatasaray csapatát a BL-ben
