A szabadság postásai

Különös alakok a nagyváros dzsungelében a biciklis futárok. Megbámuljuk őket, amint a Millenárison köröznek, a biciklisfutár-világbajnokság félkomoly versenyében. Fülbevalójukon megcsillan a nap, a lábszárukon, hátukon tetoválások. Kiabálva noszogatják egymást. Harminc éve a hippik éltek így, ma mintha a biciklisfutár-stílus vette volna át annak az életérzésnek a helyét.Félórás gyaloglás után meglepő látvány tárul elénk a Millenárison: harsogó gépzenei aláfestéssel több száz biciklis futár meg a slepp óriási nyüzsgés közepette élteti egymást és a biciklizést. Zöldre festett haj, szekérderéknyi tetkó, baseballsapka – az új trend kellékei. A megapolisokban terjed a láz, kibontakozóban egy igazi szubkultúra. Mindenki kénye-kedvére variálhatja a külsejét, hiszen itt senki sem kérdezi a másiktól, mint az iskolában a tanár néni: „Ezt meg hogy képzeled, piros hajjal jössz ide? Azonnal menj haza!” A mintegy hatszáz amerikai, német, holland és persze magyar túl van már ezen a koron.Itt nem küldenek senkit haza, sőt néhol cikinek érződő köszöntésekbe bonyolódnak, négy puszi smafu. Bárgyú mosollyal nyugtázzuk az új divatot.– Mi egy nagy család vagyunk, ehhez az is hozzátartozik, hogy mindenki teljesen laza a másikkal. Kérdezz meg nyugodtan bárkit, itt béke honol – nyugtat kezében egy walkie-talkie-val Sinya, a biciklisfutár-világbajnokság főszervezője. Úgy is teszek. Már érkezéskor kitűnt a tömegből egy kétméteres messenger: a végletekig kidolgozott izmok, de nem a kigyúrt fajtából, tengernyi nyaklánc, orrbavaló, fejkendő, elöl két fog hiányzik. Az egész figurából valami megmagyarázhatatlan belső béke árad, látszik rajta, hogy imádja, amit csinál. Az amerikai szlenget is igencsak bírja, de azért annyit sikerül kihámozni a mondandójából, hogy 18 éve San Francisco utcáit rója.– Tudod, jól lehet keresni a messengermunkával, akár havi három-négyezer dollár is összejön, én például napi nyolc órában nyomom, mint egy rendes munkás. Csak az a gond, hogy San Francisco nagyon drága, így a pénz nem olyan sok, mint amennyinek első hallásra gondolnánk. Viszont nincs a szó klasszikus értelmében vett főnököm, és szabad vagyok, mint a madár. Éjjel nem dolgozom, mert nagyon veszélyes. Az autósoknak alapvetően nem számítok, két éve elütöttek. Eltört a vállam és a kezem. Azóta csak nappal dolgozom, ezzel sokan vagyunk így.Mikor arról faggatom, hogy anyagot vitt-e már, elborul az arca.– Én még soha, de egy-két barátom igen. Csakhogy lebuktak, így két éve nem tudok róluk semmit. Azt hiszem, csücsülnek valahol.Miután kisajtolta magából ezt a pár mondatot, sietősre fogja: a büfében halaszthatatlan táplálkozási kényszer vesz rajta erőt. A szpíker eközben a rajtvonalhoz szólítja a versenyzőket.Két jóvágású német messenger viccelődik a középső placcon. Kép készül róluk megörőkítendő az utókornak a pesti kiruccanást. Az egyik valami egészen furcsa biciklire térdel, amely minden porcikájában ellentmond a fejlődés elvének. Günter hosszú haja mögül kikandikálva, széles mosollyal azonnal felvilágosító tanfolyamba kezd:– Ez egy spéci gép. Amerikából jött át. Jóformán nincs rajta fölös alkatrész, se váltó, se fék. Csak a csupasz dolgok. Semmi nem romolhat el rajta, magam is rendbe tudom hozni, ha éppen úgy adódik. A németországi futárok jelentős része ilyet használ. A berlini mintegy négyszázból legalább harminc.– Sokan vagytok – vetem közbe.– Persze, mert ez a fajta „szállítmányozás” egyre népszerűbb egész Európában. Számos előnye közül szerintem az a legfontosabb, hogy mi éjszaka is hajlandók vagyunk dolgozni, amikor a posta zárva tart. Egy-két órán belül bármit elszállítunk a városon belül.– Előfordult, hogy kábítószert kellett vagy kellett volna vinned?– Soha nem nézek bele a csomagokba, így nem tudok pontos választ adni. Szerintem ez nem jellemző. Mindenki lebukhat, azonkívül nagyon sokan dolgoznak részmunkaidőben, így egyetemisták is. Nem tudom elképzelni, hogy megéri a kockázatot. Németországban egy jól hajtó futár akár 2500- 3000 márkát is megkereshet havonta – zárja mondandóját, hiszen sietnie kell a néhány percen belül kezdődő versenyre.Ekkor felharsan a hangszórókból a rajthoz szólító magyar akcentusú, angolul beszélő hang: „Mindenki készüljön! Indul a verseny!”Indul is, csakhogy két versenyző nem találja a biciklijét. Fejvesztve rohangálnak, majd legyintenek.– Mindegy, este bepótoljuk – nevet kényszeredetten az egyik.A nézők is csodálkozva bámulnak egymásra, nem értik a pálya közepén szaladgáló két embert. A szervezők, a legnagyobb hazai biciklisfutár-szolgálat munkatársai nem állnak a helyzet magaslatán. Hajtás-Pajtáshoz méltón rohangál egyik a másikhoz: „Most mit csináljunk?” Tanácstalanság lesz rajtuk úrrá. De a mezőny már elindult a Millenáris körpályáján, így nem lehet lefújni a futamot. Mezei biciklisek számára hihetetlenül gyorsan haladnak; nem csoda, ez az életük. A befutás izgalmas, de nem a győzelem a fontos. A futárok a világ bármely pontján egyetértenek abban, hogy az összetartás, a közösségbe tartozás mindennél többet ér. Ahogy a legtöbben mondták: „Biciklis futárként lenne jó nyugdíjba menni. Mindannyiunknak egyszerre. De hol leszünk addigra...?”Magyarországon sem bukott le még biciklis futár kábítószerrel. A rossz nyelvek szerint azonban előfordul, hogy stikában szállítanak anyagot, hiszen nem áll távol tőlük az effajta „tekerés”.A hazai biciklisfutár-szolgálatoknál erre vonatkozó kérdésünkre közölték: soha nem volt „tudatmódosító” fuvarjuk, de ha mégis ilyen jellegű megkeresés érkezne hozzájuk, úgysem állnának kötélnek. Arról nem is szólva, hogy – szerintük – a puszta feltételezés már önmagában is sértő.