Mindenfelé nyomorúság, az utcán, a metróállomásokon, a templomok kapujában és általában mindenütt, ahol a forintos jótékonyságra számítani lehet. Itt-ott csonkolt vagy természetesen sorvadó végtagokat láthatunk, hideg kövön heverő gyermekeket, és néha kartonlapra fogalmazott valóságos kétségbeesést: beteg a fiam, műtétre kell a pénz. Az idén az aluljárók világában új irányzat vált meghatározóvá; nem kell hozzá más, csak egy doboz meg néhány szívszaggatóan aranyos kölyökkutyus, és máris nyílnak a pénztárcák. Időnként pedig szervezett maffiáról hallani, Mercedesen járó gazemberekről, akik a nincsteleneket kihasználva az összelejmolt garasokból építenek maguknak budai villát.
– Koldusmaffia nincs, legalábbis én az utcán töltött évek során nem találkoztam ezzel a jelenséggel – mondja Babati Bernadett, a Keresztény Advent Közösség szociális munkása. – Nyaranta ugyan megjelenik néhány bérkoldus, akik azért azonosíthatók könnyedén, mert igen szépen megtervezett és elkészített táblával ülnek ki kéregetni.
A kapitánypusztai melegedő környékén ilyesféle attrakcióra bizonyosan nem kell számítani. A nappali menhely a senki földjén várja a rászorultakat, s ők jönnek is szép számmal, leginkább a környező erdőkből. A Jahn Ferenc Kórházat övező erdőség ugyanis több családnak ad otthont. Fából, papírból és gallyból készülnek a viskók, hiszen csak keveseknek adatik meg a kiváltság, hogy valamely elhagyott ipari épületben húzhassák meg magukat. Szabó Csaba és Köpe Sándor a kiváltságosok közé tartozik. A két férfi – foglalkozásukra nézve szobafestők – néhány hete költözött össze a romos házikóban, hogy reggelente egyesült erővel induljon a napi üresüveg-vadászatra. Nyolcan-tízen osztoznak az egykor raktárként üzemelő építményen, ők ketten göngyölegben utaznak, az első szoba lakói rezeznek, közvetlen szomszédaik pedig koldulásból élnek.
Kereset és szégyenérzet
– Három-négyezer forintot is megkeresnek egy jobb napon – állítja Köpe Sándor, hozzátéve, hogy azért nem kell a koldusokat irigyelni, mert a kéregetés igencsak megalázó munka. – Meg ki is kell ahhoz nézni valahogy. Mi ketten hiába állnánk ki az utcára, a képünkbe röhögnének, hogy mit akarnak itt ezek az életerős fiatalemberek. Ezek viszont megtesznek mindent, hogy tartsák a formát, ha van pénzük, mindjárt kerítenek egy kis innivalót.
Koldusék a közeli bevásárlóközpont parkolójában gyűjtik az adományt. Itt akad némi munka is, mivel sok autós inkább veszni hagyja a bevásárlókocsiba dugott húszasát, mintsem hogy kétszer járja meg a hatalmas parkolót. A placc azonban üres, Babati Bernadett szerint azért, mert a biztonsági őrök egy ideje keményebben lépnek fel az arculatromboló lejmolókkal szemben, s elzavarják őket. De a koldusok nem csak a modern üzletközpontok parkolójában járhatnak pórul. A kéregetők egy része a miséről kiáramló hívektől próbál alamizsnát szerezni. Néhányan már-már egyházi szolgáltatásként a templom ajtaját nyitják ki az érkezők, illetve távozók előtt, s „Dicsértessék!” köszönés mellett tartják a markukat adományért. Az egyik fővárosi templom biztonsági őrt alkalmazott, hogy a nemkívánatos személyeket távol tarthassa az áhítattól.
Üres a máskor zsúfolt Határ úti metróállomás is, köszönhetően az aluljáró közepén ácsorgó rendőrjárőrnek. Most negyedóráig csönd lesz. Eltűnt a lépcsőről Gazsi bácsi, a környék ismert figurája is. Az öreg koldust – aki hónapokig még kisdologra sem mozdult a bejáratnál elfoglalt helyéről – hosszas küzdelem után a Keresztény Advent Közösség szociális munkásainak sikerült kórházba vitetniük. Gazsi bácsi csak a legutolsó stádiumban adta föl a jóakaróival folytatott harcot, amikor a testét keresztül-kasul fúrták a férgek, a végtagjain tenyérnyi sötét foltba gyülekeztek a tetvek, s a szakállából a legkisebb mozdulatra is döglött élősködők hullottak szerteszét.
Az alamizsnagyűjtés technikái
A Nyugati pályaudvarnál viszont teljes kapacitással működik az üzem, mivel mostanában ide járnak a kutyás és egyéb kisállatos kéregetők. Szegény jószágok a táblákra írt üzenetek szerint gazdira várnak, ám jelenlegi tulajdonosaik beismerik, hogy a kölykök érdekében esetleg adományt is hajlandók elfogadni. A bátrabbak nem létező állatmenhelyek számára gyűjtenek, az őszintébbek pedig egyszerűen csak kijelentik, hogy sem ők, sem a négylábúak nem táplálkoznak kielégítően, amire utóbbiaknak még adakozás esetén sincs sok esélyük.
– Egy országban annyi a koldus, amennyit a társadalom tűrőképessége elvisel – reagál Bús Balázs szociális munkás a felvetésre, miszerint Budapest közterületeit minden eddiginél nagyobb számú kéregetőhad lepte el. – A legutóbbi felmérések szerint a fővárosban naponta átlagosan háromszáz koldus „dolgozik”. Ez a szám évek óta változatlan, s a polgárok csupán azért érzik elviselhetetlennek a helyzetet, mert a koldusok főként a forgalmasabb helyeken, a metróállomásokon, a körúton, valamint a turisták által gyakorta fölkeresett területeken, a belvárosban és a Várban csoportosulnak. Ezt az érzést erősíti egyébként az is, hogy két esztendeje a biztonsági őrök kizavarják a hajléktalanokat a metróból.
Ráadásul nem minden koldussal találkozunk az utcán. A nincstelenek egy része nem vállalja a nyilvános kéregetést, inkább az egyházaknál, karitatív szervezeteknél próbál adományhoz jutni. Ezek az emberek általában lakással is rendelkeznek, mivel a közhiedelemmel ellentétben nem minden koldus hajléktalan: a kutatások szerint ötven százalékuknak nincs tető a feje fölött. A felmérések alapján a Kapitánypusztán megismert munka nélküli hajléktalanok három-négyezer forintos napi koldulmánya meghaladja az átlagot, amely – az utcán töltött időtől függően – inkább az ezer forinthoz áll közel.
A jövedelem egyébként nagymértékben függ a koldulás technikájától. A szakemberek technikának nevezik például a táblát, amelyről a legfontosabb tudnivalókat, főleg az adomány végállomását ismerhetjük meg. A leggyakoribb a beteg gyermek, a műtétre várakozó családtag számára pénzt kérő felirat, de az „Elvesztettem a munkámat! Kérem, segítsenek!” típusú egyszerűbb megszólalás sem ritka. Bús Balázs szerint a legtöbb esetben valós történeteket olvashatunk a kartonlapokon, ám ez nem zárja ki azt, hogy egyesek nem élnek vissza a lehetőséggel.
Koldusmaffia Bús Balázs szerint sem létezik, habár a szociális munkás ismer egy-két bérkoldultatással foglalkozó családot. Az elkövetők általában Romániából utaztatják Magyarországra fogyatékos áldozataikat, s az idegenforgalmi szezon zárultával vissza is küldik őket. A hazánkban töltött három-négy hónap során a „munkáltatók” csak a minimális életfeltételeket biztosítják a koldusoknak, nem csodálható tehát, hogy az odahaza is szörnyű körülmények között tengődő emberek valódi rabszolgaságként élik meg a budapesti tartózkodást.
A bérkoldusok helyzetét súlyosbítja, hogy nagy részük nem beszél magyarul, így azt sem tudják, melyik hatóságnál tehetnének panaszt. Az elmúlt hat esztendőben mindössze egyszer fordult elő, hogy egy Romániából importált kéregető feljelentést tett foglalkoztatói ellen. A „vendégmunkások” ugyanis – ha a magyar nyelvet nem ismerik is – jól tudják, hogy a feljelentéshez be kell ismerniük a koldulás tényét, s ez minden esetben kiutasítással végződő idegenrendészeti eljárást von maga után.
Bús Balázs egy szoba-konyhás fővárosi lakásban találkozott bérkoldusokkal. A nyolc fogyatékos románt a konyhában zsúfolták össze úgy, hogy a kéregetők hónapokig egy kinyitható kanapén tengődtek. Körülményeik olyannyira elviselhetetlenek voltak, hogy közülük került ki a magyarországi koldultatás történetének egyetlen szál feljelentője. A férfi azonban csak rövid ideig élvezhette bátor cselekedetének gyümölcsét: a panasz megtételének másnapján, a még el sem kezdett idegenrendészeti eljárás végeredményét megelőlegezve kiutasították az országból. A féllábú koldus egyetlen szabad magyarországi estéjén így emlékezett budapesti kalandjaira:
Mihez elég a szigorítás?
– Odahaza keresik a sántákat, mert az ittenieknek van rá pénzük, hogy Magyarországra csábítsák a romániai nyomorult embereket. A családok összedobják a pénzt, amellyel beetetnek, aztán meg röhögnek a markukba, hogy csúfot űznek belőled, mert látják: megy az üzlet. A férfinak, akinél Pesten laktunk, van egy élettársa, aki odavalósi, romániai. Ezek ketten vagy 15-20 sántát bérelnek odaátról. Azután szépen begyűjtik a pénzt, és egy hét után már azt se tudják, hogyan rúgjanak beléd. Eleinte ők biztattak, bátorítottak engem, de azt is el kell mondjam, később tettek arra, hogy engem elvisz a rendőrség, vagy sem. Ha elvisznek, hát elvisznek, a lényeg, hogy a pénzt tegye le az ember nekik, mint egy kurva. El kellett számolni mindennel, amit aznap kerestem. Ők meg vásároltak valami olcsó kolbászt a leglepusztultabb helyen, olyat, mint amit Szebenben árulnak pár lejért. Vesz ez a fehérnép még olcsó krumplit, és estére összedob valami híg csorbalevest.
A hatóságok 2000. március 1-jétől hatékonyabban léphetnek föl a szabálysértőkkel, így az előírásokat megsértő kéregetőkkel szemben is. A törvény a legszigorúbban az erőszakos, valamint a gyermekkel történő koldulást bünteti. Az utóbbi szabálysértést azonban szinte lehetetlen bizonyítani, mivel az anyák eddig minden esetben azt állították, hogy nem tehetnek róla, a gyermekük csak úgy odaállt melléjük. Az illetékesek dolgát nem csak a szüleiket fedező gyermekek nehezítik: a hajléktalan koldusok ellen indított eljárásokat rendre meg kell szüntetni a lakcím hiánya miatt. Az otthontalan kéregetőket tehát csak akkor sújthatnák pénzbírsággal, ha a tettenérést követően előállítanák őket, ám a büntetés nagysága még ebben az esetben sem haladhatná meg a náluk talált készpénz összegét. Szankcióként szóba jöhet a közmunka is, csakhogy az önkormányzatok rendes közmunkásaiknak sem tudnak elegendő elfoglaltságot biztosítani.
– A szigorítás tehát nem szüntetheti meg a koldulást, ezért egy hatékonyabban működő utcai szociális ellátórendszerre lenne szükség, amely a kéregetéssel szemben fel tudna mutatni egyéb pénzkereseti lehetőségeket – fogalmaz Bús Balázs. – És több figyelemre is szükség lenne, mert manapság már azt sem vesszük észre, ha a szomszédunk kényszerül az utcára kéregetni. Még akkor is, ha a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy amint az emberek jobban élnek, csökken a társadalmi szolidaritás, s a korábbi adakozók fölteszik a kérdést: miért nem megy el a koldus is dolgozni, hiszen mindenki találhat magának munkát. A csökkenő adakozási kedv évtizedeken keresztül megfigyelhető volt Svájcban is, ahol a polgárok már teljesen elutasítják a koldulást, s az utcai adakozás helyett inkább a szegények megsegítését célzó jótékonysági rendezvényekre járnak, valamint társadalmi munkában dolgoznak a különféle szociális szervezeteknél. A svájciak természetesen mindenféle adományt is fölajánlanak, cserében viszont elvárják, hogy a közterületeken ne találkozzanak kéregetőkkel.
Hasonló rendszer Magyarországon is működött a múlt század elején. Eger vezetősége fontosnak tartotta a koldulás megszüntetését, ezért létrehoztak egy nincsteleneket támogató segélyszervezetet, amely összegyűjtötte az egri polgárok adományait. Az adakozók pedig a lakásuk vagy üzletük ajtajára függesztett táblával tudatták az érintettekkel, hogy megváltották a koldulást, vagyis ott már nem kéregethet senki. Hasonló hatékonysággal szüntették meg az utcai lejmolást a középkori Angliában is, ahol a hatóságok nem a kéregetőt, hanem az adakozót büntették meg.
Galatasaray
Sallai remek megmozdulása után teljes összeomlás: kitömték a Galatasaray csapatát a BL-ben
