Az ő XX. századuk

Hosszú életem tapasztalatai s tanulmányai otthonossá tettek a történelem logikájának törvényeiben, melyekben, mint az anyagi természet örök törvényeiben, az Istenség újja nyilatkozik; s én ismerem a magyar nemzetet, mint jobban senki, megfigyeltem szivének dobbanásait a vész és vihar napjaiban, midőn gondjaimra bízta a magyar haza megtámadott szabadsága megoltalmazásáról gondoskodást, mert tudta, hogy azok közé tartozom, a kik szabadnak akarják megtartani a szabad nép számára a magyar hazát, s annak szabadságát sem el nem alkusszák, sem fel nem adják; és ismerem azt is, a mi jó s balszerencsében e nemzet állandó jellemvonásának bizonyult Árpád korától a 48-49-iki korszakig; s mert mindezt tudom és ismerem, én, ki már mindkét lábammal a sírban állva, lesem a billentést, mely befektet, hiú ábrándnak nyilatkoztatom azt a feltevést, hogy a magyar nemzet a negyedfél százados probléma megoldásának tekinti vagy fogja valaha tekinteni azt a derékbeadást, mely az Árpád által szerzett, Szent István által a keresztyén Európa államrendszerébe független államul beiktatott magyar hazából „Österreich-Ungarn”-t csinált. Türheti, s mert az intézmények visszahatnak az erkölcsökre, talán engedékenyebben tűri, mint kellene, „várva a jó szerencsét”, de hogy abba, mint megoldásba valaha belenyugodhassék, az lehetetlen, mert annak ellene mond a nemzeti jogérzet, ellene mond az ezeréves történelem (...); ellene mond az a megtörhetetlen szivósság, melylyel annyi ellenséggel szemben helyét az európai nemzetek kerek asztalánál ez ezredéven át feltartotta (...).
Mit hoz a jövendő, nem tudom: de hozzon jót, hozzon gonoszat, kettőt tudok, az egyik az: hogy a magyar nemzet soha sem fogja az 1867-ki „praktikát” megoldásnak tekintetni. Soha! A másik az: hogy soha nem fog hazája függetlenségének aspiratiójáról lemondani. Soha!
(...)
(Kossuth Lajos: Osztrák császár és magyar király. [1893] In: Kossuth Lajos munkáiból. Budapest, 1902, 415–427. o.)