Az ünnep hasznáról

Felesleges lenne az ünnepet utólag ünnepelni. Nekünk tetszett, másoknak meg nem. Számos pillanatát magasztosnak, felemelőnek éreztük, számunkra nem kell elmagyarázni, hogy mikor miért volt szép és tiszteletre méltó. Akik húzzák a szájukat, azokat reménytelen vállalkozás lenne bármiről meggyőzni. Kétségtelen – ezt még a fanyalgók is elismerik – külsőségeiben pompázatos és impozáns volt, a kötözködők szerint túlságosan az. Mi úgy véljük, ránk fért, megérdemeltük, az ellenzők rongyrázást meg pazarlást emlegetnek. Ők jobban tudják, miként kellett volna. A honfoglalás 1100 éves évfordulóján már megmutatták – a Bokros-csomag szellemében és jegyében –, hogy az egésznek a csúcspontjaként valami globál-idióta rockhangász szemen köpje és megalázza az egész nemzetet. Vannak, akiknek a hasonló „vagány akciók” melegítik át a lelküket, azoknak a több mint másfél éves millenniumi ünnepségsorozat nem kínált kielégülést. Nehéz mindenkinek a kedvére tenni, még az egykori április negyedikékkel, május elsejékkel sem volt a lakosság egésze teljességgel elégedett, csak a fenntartások nem kaptak elég széles sajtónyilvánosságot.
Persze a most véget ért ünnepségsorozat elkötelezetten tárgyilagos bírálói sem csak a külsőségeket kifogásolták, sokkal inkább a tartalmat. Mert ez a több mint másfél esztendő a nemzeti öntudat megerősítéséről, de azt is mondhatjuk, helyreállításáról szólt, attól meg borzadnak bizonyos körök, akár az ördög a tömjénfüsttől. Az egyik társulat azt szeretné, csak a közelmúlt folytatódjon, a másik abban érdekelt, hogy mindenféle múltat sutba vágva velük kezdődjék a történelem. A két csapat jól kijön egymással, mert az ezeréves magyar, keresztény államiságban megtalálták a közös ellenséget. Ünnepelhettek ők is, mert soha ilyen jó alkalmuk nem volt, hogy elővezessék ványadt eszméiket a múltba forduló búsmagyarkodásról, a retrográd historizmusról, az árvalányhajas soviniszta melldöngetésről, a demokratikus hagyományú szomszéd népek érzékenységéről, a triumfáló egyház (klerikális reakció!) feléledéséről, a nacionalista érzelmekre rájátszó kormány propagandájáról. Nekik ennyit jelent és ér a nemzeti öntudat, a nemzeti önazonosság keresése – mindenki, aki mást gondol, vél, óhajt, az kirekesztő. Szívből sajnáljuk azokat, akik a millennium ünneplésében csak kampányolást láttak, mert a magyar nemzeti öntudat élesztése minden, magát magyarnak mondó kormánynak elemi kötelessége. Az igazi kampányt az ellenzék folytatta, arra spekulálva, hogy a kommunizmus (létező szocializmus) eléggé elhülyítette a népet az ő kozmopolita magasröptűségeik befogadására.
Az ünnepségsorozat véget ért, a kommunális hulladékot öszszesöprik. (A millennium több ezer rendezvényén nem keletkezett annyi szemét, mint valamely alternatív buli egyetlen délutánján.) Az ünnep haszna csak a következő hónapokban, években fog megmutatkozni. Teremtett-e közösséget, táplált-e alkotóerőt, támasztott-e saját jövőjébe bizakodó hitet a nemzetben? – ezek adják az ünnep igazi értelmét. Hogy minden felhajtás, tűzijáték és zászlóavatás nélkül is úgy tegyük a dolgunkat, mintha az 1000, az 1100, a ki tudja, mennyi esztendő folytonosságának részesei lennénk, mintha mindig ünnepre készülnénk. Ha így lesz, akkor nem számít, mennyibe került. A hazaszeretet jó befektetés.