A csaknem kilencvenéves Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka, nyugalmazott vezérőrnagy ma is aktív, a miniszterelnök katonai tanácsadója. Most írja azt a visszaemlékezést, amely a magyar emigráció diplomáciai sikeréről szól, arról, hogy miként sikerült éveken keresztül napirenden tartani az Egyesült Nemzetek Közgyűlésén 1956-ot, a forradalom és a szabadságharc ügyét, és arról is ír, hogy a magyar emigrációnak milyen szerepe volt az 1963-as, kádári amnesztiában.
Óriási nyomást gyakoroltak a szovjetek az ENSZ tagállamaira 1961 tavaszán – magyarázta a tábornok –, hogy az ENSZ őszi közgyűlése most már ne vegye napirendre a magyar ügyet. Moszkvának kellemetlen volt 1956 állandó felemlegetése, és ezért rábeszéléssel, fenyegetéssel, ha kellett, megvesztegetéssel próbálta, különösen az ázsiai országokat rávenni arra, hogy ne szavazzák meg a magyar-ügy újbóli napirendre tűzését. „Nem kell nekünk hidegháború” – hangoztatták. 1957 januárjában az ENSZ kijelölt egy különbizottságot – (Dánia, Uruguay, Tunisz, Ceylon és Ausztrália) –, hogy gyűjtsön öszsze minden információt a magyar forradalomról, a szovjet fegyveres beavatkozásról, és az anyagot terjessze a közgyűlés elé. A közgyűlésnek nincs joga szankciókra, csak állásfoglalásokra, és éppen ezért került a magyar ügy csak a közgyűlés elé, mert a Biztonsági Tanácsban, amelynek szankciókra is joga van, a Szovjetunió már egyszer megvétózta a magyar ügyet – emlékeztet minderre Király Béla.
A különbizottság száznál is több tanút hallgatott meg Európában és az Egyesült Államokban – folytatja a nyugalmazott vezérőrnagy a múltidézést –, és 1957 szeptemberére összefoglaló jelentését közzétette. A jelentés megállapította, hogy Magyarországon spontán nemzeti felkelés volt, a Szovjetunió fegyveresen avatkozott be egy másik ország belügyeibe, agressziót követett el, tehát ezért a magyar-ügy a nemzetek közösségének az ügye kell hogy legyen. Az ENSZ közgyűlése a jelentést elsöprő többséggel elfogadta, és határozatában elmarasztalta a Szovjetuniót. Évről évre, öt éven keresztül a világ legjelentősebb fóruma felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy Magyarországon forradalom volt, és a szovjetek katonai erővel elnyomják a magyarokat. Amikor az emigrációba kényszerültünk – folytatta a forradalmár katona –, egy hosszú és egy rövid távú célt tűztünk ki magunk elé. Az előbbi a forradalom minden követelését tartalmazta a függetlenségtől a demokrácián keresztül az emberi és polgári jogokig. De azzal is tisztában voltak, hogy akkor, az 1960-as évek elején hosszú távú követeléseik megvalósításának semmi reális esélye sincs. – Rövid távú célunkhoz tartozott viszont az, hogy ha folyamatosan a világ tudomására hozzuk a kádári véres terrort, a fiatalok kivégzését, a gyilkosságokat, akkor bebörtönzött bajtársainkat általános amnesztiával kiengedik, és enyhül a diktatúra nyomása a magyar nemzeten – fejti ki Király Béla.
Arra a kérdésemre, hogyan sikerült elérnie a magyar emigrációnak, hogy 1961-ben az ENSZ tagállamainak többsége továbbra is napirenden tartsa a magyar ügyet, elmondta: elhatároztuk, hogy tavasztól bejárjuk a világot, beszélünk, tárgyalunk a kormányokkal, társadalmi szervezetekkel, intézményekkel, ifjúsági egyesületekkel, egyetemek képviselőivel, és feltárjuk a valóságot. Volt, aki Latin-Amerikába ment, én Ázsiába. Egyébként ebben a rábeszélőküldöttségben benne volt Varga László – ma országgyűlési képviselő, Varga Béla prépost, a Nemzetgyűlés volt elnöke, Kővágó József Budapest volt főpolgármestere, Kovács Imre, a Nemzeti Paraszt Párt volt főtitkára, Pfeiffer Zoltán, a Magyar Függetlenségi Párt volt elnöke, Barankovics István, a Demokrata Népárt volt elnöke és természetesen elsősorban az ’56-os szabadságharcosok. Ez négy hónapos kampány volt, amivel az USA hivatalos szervei is egyetértettek. A Szabad Európa Tanácsa (Free Europe Committee), Eisenhower volt amerikai elnök vezetésével fenntartott egy „Exile politikai albizottságot”, amely ilyen programokat támogatott, mint például a kelet-európai rabnemzetek ügyét, így bennünket is. Elmentünk a volt amerikai elnökhöz, elmondtuk, hogy mit szeretnénk, és minden további nélkül az összes költségünket finanszírozták, sőt amerikai társadalmi egyesületek segítettek a további utunkban. Ezeken az egyesületi vacsorákon, amikor megtudták, hogy Király Béla, a forradalom nemzetőrségének főparancsnoka beszél abban az ügyben, hogy adakozzanak nagyvállalkozók a Szabad Európa programjaira, akkor jöttek és adakoztak. Emlékszem, hogy volt olyan amerikai nagytőkés, aki százezer dolláros csekket adott az én kezembe.
A sikeres ázsiai útról elmondta: először is csináltam egy angol nyelvű, egyoldalas kiáltványt, több ezer példányban, őrült sűrű szöveggel. Ebben leírtam, hogy mi történt ’56-ban, hogyan fosztotta meg a Szovjetunió Magyarországot a függetlenségétől, és hogyan erőltette ránk a véres Kádár-rezsimet. De mielőtt elindultam volna Ázsiába, meghívtak az Amerikai Lapkiadók Szervezetének évi kongresszusára, a Waldorf Astoriába, ahol az asztalunknál ült Mr. Bartholomew, a UPI (United Press International) vezérigazgatója. Amikor megtudta, hogy milyen nemes ügyben indulok Ázsiába, a következőket mondta: tábornok, ez igaz ügy, komoly támogatást biztosítok az ön számára. Adja át mielőbb útitervét, melyik járattal érkezik az adott országba, és a repülőtéren a UPI helyi ügynöke fogja majd várni önt, és minden támogatást, segítséget megad a munkájához, hiszen ez a mi üzletünk is, a tájékoztatás. Így is történt. Ahol a sok várakozó arc közül egy fehér feltűnt a repülőtéren, az volt az én emberem.
Japánban, Tokió polgármestere fogadott, a város vendége voltam. Előadást tartottam a városi közgyűlésnek, kértem, hogy álljanak mellénk. Elintézték, hogy fogadjon a japán külügyminiszter, az újságok hosszan cikkeztek rólam, rólunk. Közben a szovjet nagykövet tiltakozott, hogy egy fasiszta, áruló magyar katonatisztet fogadnak hivatalosan a japánok, és ő félrevezeti a világot. A magyar nagykövetségről valaki telefonált, hogy amennyiben megtartom az előadásomat, nem hagyom el élve Tokiót. Engem ez nem ijesztett el a célomtól. A japán külügyminiszter ezek ellenére garantálta, hogy nem szavazzák meg a magyar ügy levételét a napirendről. Ez volt az első sikerem – mesélte a nyugalmazott vezérőrnagy.
Király Béla elmondta még, hogy a japán út után szinte minden könnyen ment. A UPI tudósítói mindenhol támogatták. Az utat óriási sajtóérdeklődés kísérte. A Fülöp-szigeteken az elnök és a kormány tagjai is fogadták a tábornokot. Ők még azt is megígérték, hogy a magyar forradalom mellett beszédet is mondanak az ENSZ-ben. Formozán (Tajvan) fogadta a magyar emigráció küldöttét maga Csang Kai-sek elnök is. Vörös Kínát akkor még Formoza képviselte az ENSZ-ben, és vétójoga is volt. Teljesen a magyar ügy mellé álltak. Thaiföldön a vezérkarnál vendégeskedett, hangsúlyozták a semlegességüket, de a szavazatukról biztosították az emigrációt. Malajzia fővárosában, Kuala Lumpurban kapta a legnagyobb támogatást, a majál kormány biztosította még azt is, hogy New Yorkban, az ENSZ épületébe beléphessenek, a közgyűlésen ott lehessenek az emigráció küldöttei, mint Malajzia pártfogoltjai. India, maga Nehru elnök híres volt szovjet barátságáról, de Nehru is szimpatizált a magyar forradalommal. Ez a sok százmilliós lakosú ország szintén az ügy mellé állt.
Az ENSZ 1961-es őszi közgyűlésén nemcsak túlnyomó többséggel megszavazták, hogy folytatódjék a vita és maradjon napirenden a magyar ügy, hanem annyira fölbolydult a sajtókampánnyal ismét 1956 tagédiája, mint az azelőtti években soha. Ennek az lett az eredménye, hogy a Szovjetunió belátta, fenyegetésekkel, megvesztegetésekkel nem tudja a magyar forradalom ügyét az asztal alá söpörni. A szovjetek így engedték meg Kádárnak, hogy tárgyalhat az amerikaiakkal, aminek eredményeként a következő őszszel Magyarország teljes jogú tagja lett az ENSZ-nek. Ellenszolgáltatásként Magyarországon megkezdődött a forradalmárok számára a részletes amnesztia, amely az 1963-as nagy amnesztiával ért véget, és egy kicsit szabadabb légkörrel. Persze Kádárék hazugok voltak, csaltak, mert börtönben tartottak számos olyan elítélt forradalmárt köztörvényes bűnözőként, akiket a megállapodás szerint szabadon kellett volna engedniük. De legalább az elítéltek tömegeit elengedték. Ebben valamennyi része volt a magyar emigrációnak.
Persze sohasem hittem volna, hogy életemben még egyszer egy szabad Magyarországra haza tudok térni. Azt gondoltam, úgy fogok meghalni, hogy a hazám szovjet rabságban van. Ezért volt az, hogy amikor a rövid távú célunkat elértük 1963-ban, akkor a forradalom tizedik évfordulójától kezdve én semmilyen emigrációs munkában nem vettem részt. Akkor kezdtem el azt a munkát, amit jelenleg is csinálok. A magyar imázs elismertetésére 1978-ban létrehoztam New Jerseyben az Atlanti Kutató és Kiadó Társulatot, amelynek feladata az lett, hogy bemutassa a magyar igazságot, a magyar történelmet a világnak angol nyelven, tudományos, történelmi munkákban. Jelenleg a százhuszadik köteten dolgozom – zárta mondandóját Király Béla.
Niedermüller Péter
Zárt osztály
