Meglepetésként hatott, mégsem érdemtelenül „vitte el" az idei Szepesi-díjat a klasszikus sportújságírókat beelőzve a népszerű szakember. Bozsik Péter nyert már magyar bajnokságot a Zalaegerszeg edzőjeként, csapatával verte meg a Manchester Unitedet, irányította a nemzeti csapatot egy nehéz korszakban, szakértőként a kamerák, reflektorok, mikrofonok sűrűjében sem jön zavarba. A díjátadó azért őt is megérintette.
– Nyilván ez egy megható pillanat. Pláne így, hogy tulajdonképpen egy életutat díjaztak, és ezáltal az édesapám pályafutását is.
Az emberben érzelmi szálakat is felkavar és megindít. Kicsit nehezebben találtam a szavakat. Ez egy kicsit más, mint a kamerák előtt szerepelni a televízióban – „lepleztük le" a Puskás Múzeumban az érthetően izgatott Bozsik Pétert. Az Aranycsapat fiatalon elhunyt fedezete, Bozsik József fia lapunknak elmesélte, hogyan alakult ki a kapcsolata a sportújságírással.
– Humán beállítottságú diák voltam, az irodalom és a történelem állt inkább közel hozzám. Édesanyám nagyon nagy energiákat ölt abba, hogy szépen beszéljek, helyesen írjak, választékos legyen a nyelvhasználatom, gazdag a szókincsem. Sokat játszott velem ilyeneket a hétköznapok során. Talán ennek is köszönhetően már gyerekkoromban összemosódott a sport és az anyanyelv.
Az édesapámmal vívott gombfocicsaták után mindig írtam egy tudósítást, összeállításokkal, taktikai elképzelésekkel, a gólok történetével. Volt egy ilyen előiskolája, legalábbis előzménye az életemben az újságírásnak. Éppen ezért ez egy érdekes találkozása és beteljesülése egy játékos-pályafutásnak, egy edzői karriernek és szakkommentátori tevékenységnek.
Bozsik Péter ars poeticája
Aki látta, hallotta már a televízióban, tapasztalhatta, hogy azonnal magával ragadja a nézőt a higgadtsága, szakértelme, ami a labdarúgás iránt kevésbé fogékonyakat is a képernyő előtt tartja.
– Ez már-már akkora elismerés, mint maga a díj. Örülök, ha így van, mert az a célom, hogy próbáljak közérthető lenni, kellőképpen laza maradni. Mintha beszélgetnénk a nézőkkel, nem lenne közöttünk akár több száz kilométernyi távolság.
Ahhoz, hogy megszólítsuk és megérintsük a nézőt, kell egyfajta könnyed kommunikáció. Ami persze felelősségteljes, nem könnyelmű, de mindenképpen kapcsolatot kialakító, egymáshoz közel kerülő stílusú.
A korábban edzőként is sikeres Bozsik Péter hangsúlyozza, elsősorban szakmai alapon közelít a szakkommentátori szerephez. Megkérdeztük, mennyire kell időnként türtőztetnie magát.
– Igyekszem mindig udvariasan megfogalmazni még a negatív kritikai észrevételeimet is. Persze nem bánom, ha pozitívan tudok megnyilatkozni, dicsérhetek valakit.
Alapvetően az a fontos, hogy nyilván nem érzelemből szólalok meg, hanem a realitásokat, a játékot figyelembe véve.
Rengeteget segítenek nekünk a mai világban nagy szereppel bíró statisztikák. Kézzelfogható számokat tudunk a gondolatmeneteink mögé tenni. Ha az ember normálisan fogalmazza meg az észrevételeit, nem bántó kifejezésekkel és stílussal él, illetve nem hype-ol túl adott esetben egy sikert, megpróbál két lábbal a földön maradni, akkor az célravezetőbb. A középút és az objektivitás sokat segít – vallja a Szepesi-díjas szakértő, aki kései utódjával, az időről időre kifakadó Marco Rossival ellentétben nem foglalkozik a névtelen hozzászólásokkal.
Soha nem olvastam kommenteket! Amikor edzősködtem, újságot sem nagyon olvastam. Van egy stílusom, kialakult világnézetem, életről alkotott véleményem, amivel kapcsolatban barátoktól, családtagoktól, számomra fontos emberektől sok megerősítő visszajelzést kapok. Az internet homályában névtelenül elbújó, a világgal békétlen hozzászólásokra nem vagyok kíváncsi.
