Elkábítva hagytam el az országot

Egy régi, szemcsés fényképen láttuk őt először. Apja karjaiban, alig ötévesen, amint leszállt velük a gép a La Guardia repülőtéren 1947 végén. El kellett hagyniuk Magyarországot... és mégis, a képen lévő anyuka és apuka bizakodóan mosolyog, csak egyvalaki néz bánatosan: ő, Magdika.Hosszú út vezetett addig, amíg a Pfeiffer család kénytelen volt elmenekülni hazájából – de nekünk is belekerült némi időnkbe, amíg megtaláltuk Pfeiffer Magdolnát. Ugyanis San Franciscóban él, s ötéves kora óta nem volt Magyarországon, szinte teljesen megszakadt a kapcsolata szülőföldjével. Igencsak elcsodálkozik azon, hogy film készül apjáról, Pfeiffer Zoltánról. (A film rendezője Mihályfy Sándor, producere Gojdár Sándor.)Először együtt idézzük fel apja alakját a születésétől haláláig. Pfeiffer Zoltán 1900. augusztus 15-én született, és 1981-ben szintén augusztusban, 16-án, egy nappal nyolcvanegyedik születésnapja után halt meg. Családja ebben az időben tehetős római katolikus értelmiségi család. A nagypapa, Pfeiffer Jenő Vilmos ügyvédként praktizált. Zoltán számára nem volt nehéz a pályaválasztás, ő is jogi pályára lépett, s hamarosan ügyvéd lett. (Leánya ma is féltve őrzi kaliforniai otthonában azt a jogi diplomát, amely bizonyítja, hogy apja 1923-ban elvégezte a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karát.) 1931-ben lépett be az egy évvel korábban alakult Független Kisgazdapártba, ahol Eckhardt Tibor védőszárnyai alatt dolgozott titkárként. 1936-ban ő lett a párt ügyésze, majd főügyésze. Az 1939-es májusi képviselő-választásokon pedig már Pfeiffer Zoltán irányította az FKGP választási kampányát.Pfeiffer Magdolna ennél a pontnál az évszámot hallva megélénkült, s fellapozta az előkészített családi fényképalbumot. (Az alkonyatba nyúló beszélgetés közben vagy a másnap általa készített vacsorán azt is megtudtuk, hogyan került ki a sok családi fénykép. Az 1947. novemberi meneküléskor a fényképeket nem tudták magukkal vinni, de mert az édesanyja nagyon hiányolta őket, bánkódott utánuk, az egyik rokonuk utánuk csempészte 1956-ban.)– Egy évvel korábban meghatározó esemény történt apám életében. 1938-ban megnősült, feleségül vette majdani édesanyámat, Bruller Magdolnát. Anyám családja német származású volt, így ő jól beszélt németül, de franciául is, előkelő nevelést kapott, zongorázott, tánciskolába járt. (Az édesanya zongoráját ma Deák István, a Columbia Egyetem profeszszora őrzi New York-i lakásán. Kipróbáltuk, még ma is jól szól. A fényképekről elegáns, szép asszony tekint ránk, ahogy a leánya mondja, életvidám volt, szerette a társaságot, az embereket, s mindez nagyon hiányzott neki új amerikai életében.)– Én 1942 szeptemberében születtem meg – mondja Magda, miközben egyre jobban belelendül a magyar beszédbe, s már csak ritkán helyettesíti a magyar szavakat angollal –, a szüleim egyetlen gyermekeként.Ezután nehéz háborús évek következtek az ország és Pfeiffer Zoltán életében. Részt vett a németellenes ellenállásban, majd miután Németország megszállta Magyarországot, a családnak bujkálnia kellett.– Igen. Erről csak nagyon-nagyon halvány emlékeim vannak, de anyám és apám gyakran mesélt róla. Ha jól tudom, negyven különböző helyen, de zömében Budapesten bujkáltunk. A bombázásokról, ahogy megütötték a házakat (Pfeiffer Magdolna szemléletes hasonlata ez), őrzök villanásszerű képeket.Az 1945 áprilisától 1947 novemberéig terjedő időszak Pfeiffer Zoltán politikai karrierjének legfontosabb része. 1945. április 2-tól az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, majd az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkára lett. Az összeesküvéssel vádolt kisgazda főtitkárnak, Kovács Bélának ő volt az ügyvédje, több belügyminisztériumi kihallgatásra is elkísérte. 1947 nyarán pedig, amikor már minden veszni látszott (Kovács Bélát a megszálló seregek letartóztatták, a Szovjetunióba hurcolták, Nagy Ferenc miniszterelnököt és Varga Béla házelnököt külföldre kényszerítették, a demokratikusan megválasztott parlamentet feloszlatták), új pártot alapított Magyar Függetlenségi Párt néven. Ez volt a legmarkánsabban ellenzéki párt. S teljes erőből készült az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokra.– A kérdés: miért, miben hitt még ekkor az édesapja?– Igazából nem tudom. Még akkor sem, ha már felnőttként tudatosan jelen voltam olyan beszélgetéseknél, amikor erről szó esett, gyermekként pedig olyanokon, amelyeket a tudatalattim őriz. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy már nagylányként itt, az Egyesült Államokban, ha megkérdezték a lakcímemet, sokszor a Báthory utca 8.-at diktáltam be. Talán azért, mert anyámnak és apámnak mindig ez maradt „a” lakása. A kérdésre válaszolva: azt hiszem azért, mert apám nem akart hinni az úgynevezett realitásoknak, annál sokkal jobban szerette Magyarországot – a humorérzéke is segítette ebben –, mintsem hogy beletörődjön a dolgokba. Milyen világ lenne az – mondta mosolyogva –, ahol csak a realitások győzedelmeskedhetnének? Másrészt apám nagyon mérges volt azokra, akik nem álltak ellen a szovjet nyomásnak. Úgy gondolta, nem a sikerért, hanem a hazáért és az elvekért kell küzdeni. Így tett a német megszállás idején is.– Ez nagyon szépen hangzik egy romantikus regényben, de Pfeiffer Zoltánnak ezért a fél életét az Egyesült Államokban kellett töltenie. 1947. november 4-én el kellett hagynia az országot, s soha nem térhetett vissza, pedig 81 éves koráig élt. Mi több, édesanyja (három éve halt meg) és ön sem járt azóta Magyarországon.– Apám úgy gondolta, hogy csak átmenetileg vagyunk Amerikában. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sohasem folyamodott amerikai állampolgárságért.Ezt mindketten nagyon fontosnak tartjuk! Meg is akasztjuk a beszélgetés fonalát, hiszen Pfeiffer Zoltánnak, a Pfeiffer családnak minden további nélkül megadták volna az állampolgárságot a kinti hatóságok. A levéltári dokumentumok azt sugallják, szinte várták, hogy kérelmezze, mert óriási propagandaértéke lett volna. A család személyes életében is számtalan előnnyel járt volna az amerikai állampolgárság.Pfeiffer Zoltán és felesége azonban papíron is magyarként halt meg. (Pfeiffer Magdolna amerikai barátnője, Kathlin a találkozásunkat követő napon elhozta Magda kérésére – s átadta nekünk – az „őrzött helyről” a két féltve vigyázott szalagot Pfeiffer Zoltán koporsójáról: a feketét és a magyar trikolórt, hogy legalább ez legyen otthon a hamvaik helyett.)Ezután Magdát önmagáról, a család amerikai életéről faggatjuk. Megtudjuk, egyedül él, sohasem ment férjhez, nincsenek gyermekei. Egy nagy, sikeres cégnél dolgozik számítógép-programozóként. (Talán ezt is apjának köszönheti, mondja, akivel Amerikában sokat sakkozott.)Elmondta még, hogy apja haláláig New Yorkban éltek. Pfeiffer Zoltán tagja volt a Nemzeti Bizottmánynak, ami némi anyagi előnnyel is járt, amelyet az amerikai kormány biztosított a tagok számára. Édesanyja szalont nyitott, ahol hölgyeknek varrtak ruhát, a varrásból a mamának is ki kellett vennie a részét. Az otthoni tágas lakás után szerényen éltek egy másfél szobás lakásban. Apja sohasem tanult meg jól angolul, hiába tudott kiválóan németül és franciául (akárcsak anyja), az itt nem segített. Aztán a nagy váltásra, a menekülésre terelődik a szó, arra, hogyan hagyta el a család Magyarországot.– Apámat 1947. október közepétől fokozottan figyelte az ÁVO, mindenhová követték. Barátai azt is megsúgták neki, hogy küszöbön van a letartóztatása, a pártja elleni per is vesztésre állt. Ő tudta, ha meg akarja védeni az életét, de legalábbis el akarja kerülni a hosszú börtönbüntetést, a megaláztatást, menekülnie kell. Erre borzasztó nehezen szánta rá magát. Amikor végre meghozta a döntést, akkor viszont technikailag volt nehéz lebonyolítani a szökést, mert mindenhová követték a kommunista belügyesek. Erre ő, hogy elterelje a gyanút, még aktívabbá vált mint parlamenti képviselő, a menekülés napjára, november 4-re is előjegyeztetett egy parlamenti felszólalást. Aztán kalandfilmbe illő körülmények között a Gerbeaud épületén keresztül – amely átjáróház – tudott megszökni az őt követő rendőrök elől. Mi anyámmal otthon vártuk a fejleményeket. Aztán James McCargar segítségével, aki az amerikai követség másodtitkára volt – ma is él még, tartom vele a kapcsolatot –, szöktünk el az országból egy amerikai teherautón, hatalmas szekrénybe rejtve. Engem elkábítottak altatóval, hogy a határon nehogy „felsírjon a bútor”. Így érkeztünk Bécsbe, ahonnan repülőgéppel mentünk tovább úti célunk, az Egyesült Államok felé.Végezetül még arról beszélünk Magdával, hogy több mint ötven év után haza kellene jönnie Magyarországra. Beleegyezik, elfogad egy visszautasíthatatlan meghívást. Megígéri, hogy 2002 márciusában ismét a szülőföldjére lép.