Feljegyzések egy apokrif tanévnyitóhoz

Szó, mi szó
Három hétig Anna énekóráit kellett helyettesítenem a (kis)város széli oskolában. Mi lesz, ha lelepleződöm – őrlődtem –, és megöl az osztályelsők udvarias vigyorgása? Páran biztos rájönnek, hogy kerülöm a szolmizációt, és hálni jár belém a szolfézs. Elhatároztam tehát, hogy forradalmasítom a zenei képzést, s e revolúció külsőségeire bízom magam. Az újításom annyiból állt, hogy minden alkalommal bevittem a hegedűmet a tanügyileg előírt dal bemutatásához, majd (padsoronkénti „szólam”-bontással) zenekart alakítottam. A csúcsponton, amikor a tikfázó, cintányérozó, csörgődobozó, triangulumot csépelő, tapsoló, dobogó és a dalt elragadtatottan gajdoló gyerekmassza már-már akusztikus létformát öltött volna, újra hegedülni kezdtem, hogy a pillanat vad és barbár gyönyörűségén át fegyelmezőleg és mementóként szólaljon meg egy tradicionális hangszer.
De (lám, a valóság mennyire bonyolult!) ezt a lapos igazságot keresztülfúrta egy „függélyes” gyanú: én, aki egyébként magyartanárnak adom ki magam, mi a csudának hegedálok itt, milyen titkos és elnyomott képesség vesz elégtételt az államilag védett tanóra ürügyén, s nincs-é valami boszorkányság (szélhámosság) abban, hogy a szolfézs szárazkosztján abrakoltatott ifjúság önfeledten trallalázik, bőg és rappel? A sík igazság és a meredő kétely koordináta-rendszerét a „közmegegyezés” dimenziója kerekítette kistársadalmi valósággá: hogy ugyanis közös és mély illetéktelenségben vagyunk vétkesek, tanár és diák, a tekintélyét féltő „lázadó” és a diszciplínát az „ösztönökért” örömest lecserélő gyülekezet.
Aszerint hegedültem hát a Dózsa György Általános Iskola 5. b osztályában, amiként Kafka menekült szépírászatilag a hivataltól a hivatalban, vagy ahogyan Wittgenstein tanító úr burjánozta szét hideg logikáját a gyermekkert hátsó udvarából. Ezzel szemben a nagyon is szuggesztív látszat az volt, hogy tűrhetetlen zajt csapunk, a tanteremből olyan hangzavar árad, hogy képtelenség a szomszédos osztálytermekben matematika-, környezetismeret- vagy nyelvtanórát tartani. A kollégák fojtott ellenérzéssel fogadták a nevelői szoba ajtaján idejekorán kopogtató „szertárosaimat”, akik csillogó szemmel kunyerálták a borzasztó hangszereket, a kereplőt, a durrogó rezet, a tütülő fát, a tantervileg egyáltalán nem kötelező „kakofónia” kellékeit. Az olajkályha mellé támasztott, óriás babapiskóta alakú hegedűtokom meg egyenesen botránykővé vált, gonosz istenszoborrá, a fülledt szaturnáliák szimbolikus szörnyetegévé. Az óravázlataikból felém pillogó kartársak visszavárták Annát, csendesen reménykedtek, akárcsak én. Mert a mi boldogságunkból nem vezetett tovább út, megismételhető, de fokozhatatlan volt az „énekórák” hangulata, az a „zsigeri” végpont, az a meddő és utópikus boldogság.
Hiába magyaráztam meg a magam számára az órák „értelmét” (kerestem a helyemet), nem váltam részévé az iskola „valóságának”. Nem volt átjárás a csendháborítás és a freischwebende Intelligenz önigazoló spekulációi között. Majd húsz év után olvashattam, hogy „bármely társadalomban az embereknek csak egy korlátozott köre hivatott az elméleti tevékenységre, az »eszmékkel« való üzletre, világnézetek gyártására. Azonban így vagy úgy, a társadalomban mindenki részesül a »tudás«-ból. Másként fogalmazva kevesen foglalkoznak a világ elméleti értelmezésével, de mindnyájan valamilyen világban élünk. Az elméleti szakemberek érthető hibája, hogy túlértékelik az elméleti gondolkodás jelentőségét a társadalomban és a történelemben. Annál fontosabb, hogy kiigazítsuk ezt az intellektualista tévedést. A valóság elméleti definíciói nem merítik ki mindazt, ami a köznapi ember számára »valóságos«. A köznapi »tudás« az, ami a jelentés- és értelmi struktúrákat megadja, amelyek nélkül emberi társadalom nem létezhet.” (Így játszik a maga hegedűjén L. Berger és T. Luckmann.)
Anna három hét után visszajött, megszabadított az önemésztő kétségeimtől, s folytatódhatott a kottaírás az 5. b-ben. Szakszerűség, rend, fegyelem. S hiába fáj: jól van ez így.

Az én köreim
A pokol pontos leírása Dante mester nagy művéből ismeretes, ahová összes ellenfelét és haragosát beverselte, példát adván a középkori lélek monumentalitásáról és az emberi sértettség örök találékonyságáról. Azóta is így vesz elégtételt a közönnyel, leereszkedő sajnálkozással vagy hideg gyanakvással felbosszantott írói céh, hogy egyszerűen megörökíti, időtlenné teszi az üres és bárgyú tekintetet, a galacsinhajtó fontoskodók nyomorék személyiségét, a pipiskedő váladék-embert, mert sem eszköze, sem érzéke nincs a napi érdekek küzdőterén gladiátorrá gorombulni. Inkább felírja egy cédulára, hogy „Ödön hülye”, amit aztán szépen elmélyít. Belehelyezi egy életszerűen indázó történetbe, ahol Ödön hülyesége regénytárggyá deltásodik, s ettől fogva mint irodalmilag klónozott hólyag vicsorog az utókorra a mű gondosan faragott rácsai közül. Rázza a ketrecét vagy kapdos a perec után.
Persze hirtelen felindulásból nem lehet eposzt, esetleg regényt írni, a kicsinyes bosszú idegizgalmából mégiscsak magát komolyan vevő alkotás születik, amely a végén már alig tud valamit arról, hogy kinek vagy minek az egyszeri élményéből vétetett. A remegő nyílvesszőként a létbe fúródott Pilinszky is ír a pokolról mint olyanról, ahol lemérik, hogy hány kiló egy hattyú. Az én egyszerűbb, kicsit léha pokolvízióm arról szól, hogy egy hatalmas (mit hatalmas... kontinensnyi!) repülőgéphangár-szerű épületben kövér, szemüveges és szeplős gyerekek próbálnak felmászni a távoli mennyezetről alákolbászoló kötelekre. Puffadt testüket elrúgják a földtől, de izzadt, erőtlen tenyerük újból és újból lecsúszik a tornaszerről. Millió és millió kövér kisgyerek szuszog, ugrabugrál, próbálkozik, miközben hatalmas hangszórókon egy rekedtes hang hajszolja és szidja őket; a háttérben az éltornászok fojtott kuncogása és titkos szerelmük cérnahangú vihogása hallható.
Nos, minden találgatást megelőzendő: én annak idején fel tudtam mászni a kötélre, egy darabig függeszkedve is, csak emlékszem Sanyira, a nagydarab, buta fiúra, aki a gyötrődéseit lezárandó inkább elsírta magát, ott, a lányok előtt, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak meghal, elsüllyed vagy láthatatlanná válik. Még lógni sem tudott a szeren, előbuggyanó, nagy hasát bámulva kibotorkált az öltözőbe. Azóta elhalt a röhögés, Sanyi biztos feltornászta magát valami életből kilógó kötélre, s rájöhetett, mint mi mindnyájan, akik már voltunk odafent, hogy valójában semmi különös nem történik a magasban, a kötélhez tapadva vetünk egy pillantást a lenn állóngókra, belenézünk éhes szemükbe, hogy ugye jó odafönt, aztán még keservesebben, mint ahogy a gerendáig araszoltunk, viszszamarkolásszuk a földig érő métereket.
És a pokolban futnak is, végtelen, Szaturnusz-gyűrűnyi köröket, fuldokló tüdejük a gyomrukba száll, kacsázó, csámpás nekirugaszkodással dobják előre elfásult lábaikat, kaszálnának, úsznának, repülnének, lélegeznének fehér és vastag karjaikkal. És a pokolban van fekvőtámasz, hasizomgyakorlat és indiánszökdelés.
Kíváncsiak az alternatív pokolra is? Itt csupa atlétatestű, büszke tekintetű Tarzan–Herkules–Schwarzenegger kezdemény kenegetné magát izomlazítóval, figurázna, parádézna, lejtene, mígnem a terem megnyílt mennyezetéből alázúduló könyvek meg nem akasztanák a szép emberkert magakelletését. És kezdődne a memória, a problémamegoldás, az aszszociáció konok kiképzése, a láthatatlan kötélen való felmászás pattogó követelése, a csillagászat, a filozófia, a matematika végig-agytornászatása. Ebben az alternatív pokolban nem lenne nevetés, csak végtelen bánat és egy-két kivétel.
Már a pokolban sincs igazság!