Három napszak Illyés Borbálának

Első Az én játékaim az éjbe borult gyermekszoba féllényei. Fűrészfogú, üvegszemű gnómok. Mérget köpő, ostoros farkú ördögfiókák. Gonosz kis robotok, akik csikorogva, zümmögve szaladoznak szét a szőnyegen.

Első

Az én játékaim az éjbe borult gyermekszoba féllényei. Fűrészfogú, üvegszemű gnómok. Mérget köpő, ostoros farkú ördögfiókák. Gonosz kis robotok, akik csikorogva, zümmögve szaladoznak szét a szőnyegen. A mackó hasában halottak haja van, Burattino orra rücskös mandragóragyökér. Piros karmok kaparásznak és kések szisszennek a babapolc elátkozott emeletein. A Királykisasszony épp a hetedik arcát tépi le, s mögötte még mindig nem az igazit, a krokodilábrázatot látjuk, és a Vitéz is ott van, parádés, finom elmebeteg, felbukik saját denevérszárnyában, meg az alvóbaba, homloka közepén Medúza-szem parázslik. Ó, mennyire beteg és borzalmas volt az elmúlt század, amelyik ránk hagyta rosszul lelakatolt poklát! Ó, milyen gyanútlan és fehér volt az a gyermek, aki a remény varázskörében kucorgott a padlón!

Második

A tárgyaknak, azt hiszem, köztes létük van. Nem érvényes rájuk az élet-halál ember alkotta dualizmusa, és értelmük is csak az általunk fabrikált, elképzelt és komolyan vett „valóságban” van. Ám a dolgok itt sincsenek a helyükön, mert a hely folyton ellebeg a „rend” éppen érvényes képleteitől. Ezért nem tudjuk közös nevezőre hozni a transzcendenciát és a lakberendezést, a szimbólumokat és a csomagolástechnikát. Egyedül a nagy tervekben bízhatunk, amikben természeti erő feszül, földmélyi, történelem előtti szenvedély. Ha felszínre törnek a história Vezúv-kürtőjén, pompeji véglegességet borítanak ránk. Pompeji feltárói például „... rájöttek arra, hogy sok tetemet a köré rakódott vulkáni anyagok megszilárdulása következtében olyan üregként lehet megtalálni, amelybe folyékony gipszet öntve a halott testének eredeti alakját nyerhetik vissza...” – írja Castiglione László. De erről itt most nincs időm gondolkodni.

Három

Elfogytak fölülünk az igazságos királyok, akik ha tudni akarták, hogy miként vélekedik uralmukról a nép, álruhában szöktek ki palotájuk gazzal benőtt hátsó bejáratán. Marhakereskedőnek, vándor mutatványosnak vagy kocsmatölteléknek öltöztek, s nyakukba vették az atyailag sanyargatott országot. Szóba elegyedtek mindenkivel. Csakhogy a nép sejtette, hogy álöltözetű királyokkal áll szemben, akikről – íme – lerí, hogy semmit sem értenek az alattvalói ruházkodáshoz. A királyok elszégyellték magukat, s eztán ki sem mozdultak a palotájukból. Néha parókás parasztokat vagy udvaroncjelmezbe bújtatott sajtárusokat vendégeltek meg. Őket aztán jól kikérdezték. Ment is a dolog mindaddig, amíg egy nap egy kalandvágyó király ökörhajcsárgúnyában ki nem fordult a burjánnal benőtt kiskapun, s hirtelen belé nem botlott egy hercegi álruhában illegő pékbe. Azóta állnak ott. Azóta nincs igazság. Azóta szeretnék szép lenni.