Időalagútban az ellenzéki sajtó

Művelt és tájékozott emberek lévén az újságírók jól tudják, mit jelent a tárgyilagos tájékoztatás. Diktatúrákban fennen hangoztatott alapkövetelmény, amelyet azonban senki nem tart be, vagy ha mégis, nem sokáig maradhat újságíró. Jól működő, nagy hagyományú demokráciákban létezik a tárgyilagos tájékoztatásnak egy alapminimuma, amely a média munkásai számára, különösen igényesebb fórumoknál, szinte belsővé vált követelmény.

Paradoxon, de mind a szélsőjobboldali, mind pedig az ultrabalos sajtó korlátozása, betiltása mindig is nagyobb gondot jelentett a demokratikus berendezkedésű országokban, mint a diktatúrában. A diktatúra – persze kizárólag saját ideológiája hangszerelésében – egyenesen igényli az uszítást, ferdítést. Eközben politikai és állambiztonsági eszköztára gondoskodik arról, hogy az uszításnak és ferdítéseknek, a rágalmazásoknak és a részletek fölnagyításának, vagyis az igazság kiforgatásának ne álljon útjában semmilyen demokratikus kontroll.

De mi a helyzet a demokráciákban? Ki hitte volna tíz évvel ezelőtt, hogy újságok sokasága szinte ugyanúgy ferdít és félretájékoztat, és ugyanúgy keményen, kíméletlenül egyfelé orientál, mintha a régi megrendelésre tenné? Miféle jelenség ez? Optikai csalódás – vagy a csalódás optikája?

Mert csalódást jelent, ha úgy érezzük újságolvasás közben, hogy tizenöt-húsz éve ismerős beszédmódokkal, kioktatásokkal találkozunk. A gyűlölet tárgya – a polgári mentalitás, a nemzeti jelleg, a népi kultúra s mindazok, akik ezeket vallják és képviselik – éppúgy megmaradt a Rákosi-időkből, mint a gúny tárgya és a gúnyolódás arzenálja. A „pokolian nevetséges” rendszerint tájszavak, növényeink, madaraink nevének eltorzításával, szólások, ősi rigmusok kifigurázása kíséretében jelenik meg. (Tényleg, akkor most ki a tahó?) S van még az eszköztárban néhány jelző és fényesre koptatott névszó – ilyenek az „úri” és a „gatya”. Az ember nem is gondolná, hogy a magyar múltat két szóval ilyen könnyű megjeleníteni.

A státustörvény kapcsán kifejezetten az az érzésünk, minimális változtatással tizenöt évvel ezelőtti cikkeket olvasunk. Kiindulópont: boszorkányok és határon túli magyarok pedig nincsenek. Aki ezt másképpen gondolja – „az ellenzéki erők”, áthúzva, helyette: „a kormány”, az óriásit téved. Ki az, akit pártolunk? „A szocialista testvériséget.” Áthúzva, helyette: „Az európai normák betartását.” Mi lehet ennek a vacak kis körbebiciklizhető országnak az etalon? „A nagy Szovjetunió.” Áthúzva, helyette: „Az Európai Unió.” (Nicsak! Alig kell néhány betűt átütni a delete-billentyűvel.) S ez a mechanikus behelyettesítősdi azért is fájdalmas, mert az európai normák betartása egy egészséges öntudatú országban többek közt azt is jelenti, hogy saját médiaértelmisége nem űz sportot azon milliók érzéseinek kigúnyolásából, akik számára a nemzeti hovatartozásnak jelentése van. Vagyis nem űz sportot a nemzeti jelleg, hagyományok és sajátságok permanens lekicsinyléséből. Én nem az iróniát akarom száműzni, isten őrizz! Hiszen még a gyermekünket is nyesegethetjük vele. De aki egyfolytában gúnyolja és becsmérli a gyermekét, az három diplomával is bunkó, és bízhat abban, hogy pszichopatát nevelt.

A Népszabadság július 30-i számában Kis Tibor értékeli a magyar és a román kormányfő találkozását. Fejtegetésének legárulkodóbb mondatai így hangzanak: „Egyáltalán, milyen felhatalmazás alapján tesz ilyen nagyvonalú erdélyi útépítési ajánlatot Orbán Viktor Bukarestnek? (.) S ha netán volna is akceptálható és pozitív válasz, még akkor is mindig megmaradna a legnagyobb talány: pénzzel vajon megfizethetőnek érzi-e a többségi román nemzet, hogy az erdélyi magyar kisebbség autósztrádán érkezzen Erdélybe?”

Hogy az újságíró nem a magyarokkal azonosul, azon meg sem lepődtem. Régi módszer ez, ugyanezen a hangon szónokoltak azok, akik a nagy Szovjetunió érdekeit helyezték a magyar érdekek elé.

No igen, természetesen fontos, hogy mit szól a többségi román nemzet – de könyörgök, nekünk magyaroknak miért ez a legfontosabb? Hát saját magunkkal már nem is lehetünk azonosak? Vagy talán a mi érdekeinket majd valaki más fogja képviselni helyettünk? De ki? Nastase miniszterelnök úr? Ha azt tenné elsődlegesen, bizony nem a dolgát tenné. Garantálom, hogy ez nemcsak az én véleményem, hanem a többségi román nemzeté is. Nem vagyok a vulgarizálások embere, de ebben az esetben megkockáztatnám a következő trivialitást: Nastase miniszterelnök bizony elsődlegesen a román érdekeket, Orbán Viktor miniszterelnök pedig mindenekelőtt a magyarság érdekeit képviseli.

Ekként a magyar kormány egyszerűen teszi a dolgát a média megszokott gyűlölködései közepette. Próbál még az EU-csatlakozás előtt valamit cselekedni az erdélyi, felvidéki magyarság érdekében, szétszakadtságunkon enyhíteni.

De vajon teszi-e a dolgát az a sajtómunkás, aki a román többség érdekeivel azonosulva oktatja ki a magyar kormányfőt? S mit jelent az, hogy pénzzel nem megfizethető, hogy az erdélyi magyar kisebbség autósztrádán érkezik Romániába? Miért, mivel fizethető meg egy autósztráda? Békekölcsönnel? Nem hiszem, hogy a halálos sértések netovábbja az, hogy autósztráda épül egy infrastrukturális fejlesztésre szoruló térségben. Mellesleg, én nem hallottam, hogy az autósztrádát bárki is egyirányúnak szánná, amelyen kizárólag csak a magyarok, csángó népdalokat énekelve, föllobogózott autókon repeszthetnének az édes Erdély felé. Úgy tudom, románok is ráhajthatnának, s bár ez Kis Tibornak valószínűtlen kormánypárti fantazmagóriának tűnhet, de – oda-vissza. Akkor pedig – ha ettől Kis Tibor elszomorodik is – kizárva az, hogy csak az erdélyi magyar kisebbség érkezzen rajta Romániába. De ha ez kizárva, akkor miről is beszél az újságíró?

Hogy az autósztráda a románoknak pénzzel meg nem fizethető, tehát kvázi megaláztatás? Istenem, de ránk férne egy, az egész országot behálózó, korszerűen megépített megaláztatás a sok kátyús út helyett! Ördög vinné, nem akar minket senki ilyesmivel megalázni. Mással akar. Nem is a külföld – saját újságíróink. Naponta.

De olvassuk együtt a Népszabadság következő napi (július 31.) számát. Ebben Bauer Tamás a következőkre jut: a státustörvény „olyan megkülönböztetést vezet be a szomszéd országok állampolgárai közt, ami az Európai Unió normáival ellentétes, ezért is kellett az ausztriai magyarokat kihagyni.” (kiemelés tőlem – K. Zs.) Itt aztán szögön találta a fejét Bauer Tamás. Hallottam is, hogy egy magyar gazda elbiciklizett a határhoz, és átszólt a burgenlandi sógorának: „Aztán kell-e nektek magyar igazolvány?” Az meg kikönyökölt a Volvójából, és így szólt: „Elvagyunk nélküle. Meg aztán, tudod, sógor, az európai normák.” Megtudták ezt a kormány emberei, és az asztalra csaptak: „No, akkor az ausztriai magyarok ebből kimaradnak!” Az európai normák meg csak kornyadoznak a Kossuth tér száraz füvén. Sir Karl Popper írja: „Létezik, sajnos, a szabadsággal való visszaélés, az államhatalommal való visszaéléshez hasonlóan. A szólásszabadsággal és a publikációs szabadsággal is vissza lehet élni. Például félretájékoztatásra és uszításra is felhasználhatók.” Négy évtized diktatúra alatt egész újságíró-dinasztiák tanulhatták meg a félretájékoztatásnak, a rágalmazásoknak és ferdítéseknek minden csínját-bínját. Mit vétett ez az ország, hogy eddig a diktatúra, most pedig a szólásszabadság okán kell ugyanazt az uszítást és félretájékoztatást látnunk, hallanunk, elviselnünk?

Mikor tudhatjuk végre magunk mögött ezt a rossz hagyományt? Hiszen másfajta, követhető hagyományaink is lennének! Mikor válik evidenssé a tárgyilagosság minimumának követelménye – vagy legalább a jó ízlés egyezményes határainak tiszteletben tartása? Keserű pohár ez, amely idővel, azt hiszem, elmúlik. Csak ebben lehet reménykedni, a tiltás nem a demokrácia kenyere. Ahogy egy perzsa mondás tartja: vért vérrel nem lehet lemosni. Méltóságunk megőrzése és az idő együtt hozzák meg a megoldást.

A szerző irodalmi szerkesztő