Kádár sakkozik a függöny mögött

Duna-parti szél, néhány lépcsőfok, majd egy forgóajtó tereli a Fehér Házba, az országgyűlési képviselők irodaházába a belépőt. A fémes, kissé rideg, de tagadhatatlanul jellegzetes stílusú, csarnokszerű előtér dísztelensége szembetűnő. Szemközt, kétemeletnyi magasságban a teljes falszélességben függöny, közepén nagyméretű magyar címer. A függöny takarta fal bal felső sarkában Kádár János sakkozik egy ismeretlennel.

Csupán percekig tart a séta az Országháztól a Fehér Házba, amely a rendszerváltás előtt a proletárdiktatúra egyik fellegvárának számított. 1990-től a demokratikus, többpárti parlament országgyűlési képviselőinek, köztisztviselőinek székhelye, illetve a szakszemélyzet dolgozik itt. Aki szereti a Bauhaust vagy a hozzá hasonló stílust (mert az irodaház nem tisztán Bauhaus, és nem egészen funkcionalista, amiként azonban szocreálnak sem titulálható), az nem látja oly csúfnak a teljesen leegyszerűsített formákat, szikár tereket, dísztelen homlokzatot. Belül olcsó műanyag padló, jellegtelen folyosók, unalmas egyenlámpák, csupa egyformaság.

Nagy Zoltán 1996-tól gazdasági főigazgató-helyettese az ingatlant kezelő hivatalnak, ő már függönyösen kapta megbízásba a házat. Néhány szűkszavú dokumentum és a régebbi dolgozók elbeszéléseiből kihámozott részletek állnak rendelkezésére csupán. A ház működéséért felel, azért, hogy égjen a villany, működjék a telefon és a számítógépes hálózat, s ne ázzon be a tető. A hét emelet csaknem ötszáz hivatali szobájában mintegy félezer ember teszi a dolgát.

– 1990. július 1-jén, a szabadon választott Országgyűlés munkájának kezdetén takarták el a falakat az aulában. A bejárattal szemben Bernáth Aurél freskója, pontosabban seccója borítja a teljes felületet, nyolcszor tizenkét méteren a Munkásállam című alkotása található. Nagyjából száz alakot festett meg a művész. A leírások és az elbeszélések szerint saját magát, Pátzay Pált s Aczél Györgyöt is ábrázolja egy-egy figurája. Konkrétan felismerhetően festette meg Kádárt, amint sakkozik. A leltárunk szerint 1968–70 között készült el a festő a monumentális alkotással. Vele együtt letakarták az oldalsó falon a két, 1959-es keltezésű domborművet, Farkas Aladár bronzreliefjeit.

Balázsovich Boldizsár mérnök egy építészeti szaklapban híven beszámol az épület históriájáról. Az 1800-as években vízműlétesítmények voltak itt, majd 1914-ben lakóházat emeltek a mai ház helyén. Az 1930-as években túl drága bérlakásairól és tetőszinti műteremlakásairól volt nevezetes az épület, írja Balázsovich Boldizsár. A háború alatt lebombázták, kiégett, tönkrement, s 1946-ban úgy határoztak, hogy a maradék fölhasználásával ott építik föl a belügyminisztériumot. 1947–49 között készült el Benkhard Ágost, Gábor László, Gádoros Lajos és Rudnai Gyula tervei alapján a ház, ahová 1950-ben beköltözött a rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH). 1957–62 között a Belügyminisztérium, 1962–79 között az MSZMP KB – KISZ KB székháza, ’80-tól már csak a párt székháza a rendszerváltásig.

Míg Nagy Zoltán az őröket értesíti, hogy rövidesen huzigáljuk a függönyöket az aulában, megbámulhatjuk a gyönyörű festményeket a valóban puritán enteriőrökben. A folyosókon és a szobákban is mindenütt a Magyar Nemzeti Galéria által kihelyezett, védett és jegyzett képek láthatók. Az MNG döntött úgy, hogy raktáraiból a Parlamentbe, a képviselői irodaházba és a minisztériumokba kölcsönzi ki a különleges műalkotásokat. A Parlamentben a legértékesebbek kaptak helyet: Munkácsy, Lotz Károly, Csók István, de a többi helyen is rangos alkotások reprezentálják a magyar képzőművészetet. Nagy Zoltán szobájában Szobotka Imre, Németh József egy-egy képe, a kedvence Batári László A fűzfői öböl című alkotása. Medveczky Jenő Idill a Balaton partján címet viselő festménye is lenyűgöző, de hiába faggatóznék az értéke felől. Nem eladók, aukcióra nem vihetők, régebben becsülték föl őket, a leltárból vajmi keveset tudhatnánk meg valódi ázsiójukról. A védelmük garantált, hiszen az ország legjobban őrzött épületei az otthonuk, a galériában eldugva rejtőznének, a múzeumban a műalkotásoknak csupán tíz százalékát tudják kiállítani.

A szolgálatban lévő őrök nem szólnak tehát ránk, de a nagy függönyt nem tudjuk elhúzni, a főigazgató-helyettes segítséget hív. A napsütötte, csupa fény, jellegzetes Bernáth-seccón csakugyan ott sakkozik Kádár János, fönn a sarokban. Nem politikusként, hanem akár a reneszánsz festményeken, „egy személy a többi között” mintájára. Más múltbéli személyiséget hiába keresünk, nem találjuk, de Kádár fölismerhető a többi, kevésbé jellegzetes, elmosódó arc között.

Bernáth Aurél kvalitásai kétségbevonhatatlanok, de érthető, hogy a halálra ítélt, majd a bitó alatt kegyelmet kapott s a rendszerváltáskor országgyűlési képviselővé választott politikusoknak, bebörtönzött ötvenhatosoknak, mellőzötteknek, ellenzékieknek nem volt kedvük a kép előtt naponta elhaladni a demokrácia hajnalán. Nem meszeltették le, nem verették le, nem zúzták össze a képet. Csak letakartatták egy függönnyel. Mint a Farkas Aladár-reliefeket. Az egyik fölirata: A munkás-paraszt hatalomért, 1956. A másiké: 1919. Az első elveszett magyarországi Tanácsköztársaság után jönni fog a győzelmes második (Lenin).

– Mindhárom védett műalkotás – magyarázza Nagy Zoltán, míg a műszakiak hosszú botot kerítenek, hogy félretolhassák a függönyt a fotózáshoz. – 1996-ban az akkori főigazgató állásfoglalást kért a kulturális tárcától, mi legyen velük. Maradnak takarásban. A Magyar Nemzeti Galéria, az örökösök és a szakma véleménye dönt majd róluk.