(ki bírja szusszal…)

Én nem tudom, hogy a médiában a különböző értékek egyensúlya, amely a demokráciák működésének egyik alapfeltétele, Magyarországon az utóbbi esztendők során létrejött-e a szükséges – ha úgy tetszik, a minimális – mértékben.

Állapítsuk meg, hogy az értékek egyensúlyáról szó sincs, mivel azok vallása, vállalása és kölcsönös tiszteletben tartása akadályokba ütközik; a küzdelem eleve nemtelen, a stílus bárdolatlan, a vélemény túlzásokra, hazugságokra és elfogultságokra épül, így aztán egyre inkább úgy látszik, hogy talmi birkózik talmival. Nem értékőrzés és értékteremtés folyik, ellenkezőleg, a szemben álló, de együtt élő erők mintha az életükért küzdve azt kívánnák eldönteni, melyikük mocskosabb. Az egymástól eltanult és egymásra licitáló stílus pedig azt bizonyítja, hogy van elég mocsok.

Most tehát bizonyos értelemben csak a devalvált értékek egyensúlyáról beszélhetnénk, illetve arról, ki bírja jobban szusszal. Ez így szomorúan hangzik, bár kétségtelen, hogy a gyalázatban és a gyalázásban is lehet csatát nyerni, hatékonyabb lenni. Az egyoldalú, teljes gyalázat – amely a diktatúrákban természetes állapot – bizonyos értékek pusztulásának garanciája. Ezt figyelembe véve a gyalázkodás viszonylagos egyensúlyában is felfedezhetünk némi pozitívumot, a demokrácia halovány jelét. Amíg mindkét fél a másik pofájába vághatja az „igazat”, addig semmi nincs veszve. Még komolyabbra fordítva a szót: a magyar politikai retorika és politikai publicisztika jórészt abból áll, hogy bizonyítani, dokumentálni, véleményezni igyekszik, mennyire silány a másik fél, s ezt maga is silányul, alpári eszközökkel teszi. Az ember – míg naiv – azt hiszi, hogy az alpári visszautasításához elég a nyugodt és tiszta beszéd, a hazugsággal megbirkózik az igazság, a rúttal a szép. Lehet, hogy így is van hosszú távon, csak hát az úgynevezett ideológiai ellentétek gyökere mindig az, hogy kié az igazság, a tiszta és a szép. A szelídség sem sajátítható ki az egyik vagy a másik oldalon, a stílus már rég nem maga az ember, hanem eszköz arra, hogy gyakorlója embernek álcázódjék.

Mindezt előre bocsátva és megfontolva, hadd mondjam azt, hogy az utóbbi idők során némi eltolódás következett be a magyar médiában az egyensúly felé: a balliberális oldal meggyengült, a polgári konzervatív oldal pedig felbátorodott, egységesebb, szervezettebb, s így erősebb lett. Ezt nem erkölcsi, kulturális és stiláris értelemben mondom, inkább a gyorsabb és hatékonyabb reagálásra gondolok, s főként arra, hogy immár nem a Népszabadság és utánfutói (Élet és Irodalom, Népszava, Magyar Hírlap, 168 Óra stb.) döntik el, miről folyjon a közbeszéd. Úgy vélem, hogy a Magyar Nemzet nem csupán példányszámában növekedett, s lett az ország második legnagyobb politikai napilapja, hanem hatékonysága és ütőképessége, a magyar sajtóra gyakorolt hatása is nagyobb. Ezt nem dicsekvésként, nem is dicséretként mondom, csupán egy tényt rögzítek, amely önmagánál sem többet, sem kevesebbet nem jelent. Egészében: a konzervatív médiában nem bukkant fel új stílus vagy új minőség, hanem egy lendületesebb és kevesebb gátlástól terhelt szemléletmód alakult ki, amellyel a baloldal érdemben nem tud mit kezdeni. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy erősebb ellenállást és vitakészséget tapasztalván a szocliberális sajtó egyre durvább lesz, egyre stílustalanabb, s a sajtótörténetben páratlan, szervezett és kimódolt aljasságokat enged meg magának. A magam részéről szeretném, ha az aljasságra nem aljasság, a hazugságra nem hazugság felelne, s az új küzdőmodor valódi konzervatív értékekkel és stiláris fölénnyel párosulna. Hogy valóban médiafordulat következik-e be Magyarországon, én nem tudom…