Könyvesház

A gobelin újjászületéseA hatvanas–hetvenes években a kísérleti textil került a figyelem középpontjába, a nyolcvanas–kilencvenesekben a szövött kárpit újjáéledését tapasztalhattuk. A változás állomásai nyomon követhetők Magyarországon, de a világ egyéb tájain is. Ha valamiben, akkor ebben voltak naprakészek művészeink a szó legjobb értelmében. A kísérleti textil olyan korban hozott új anyagokat, technikákat, megoldásokat, amikor a festészet túlságosan is a politika ellenőrzése alatt állt. Így történt meg, hogy az „iparművészet” jelentette a folyamatosságot a „grand art” megújulásában. A szövött kárpit a tradíciókhoz való visszafordulást jelenti – ismét csak olyan korban, amelyben a festészet ugyan szeretné „vállalni” a hagyományt, de láthatóan nem találja az utat, még azt is nehezen, amely a kályhához visszavezet.Ebben a helyzetben váltak különösen fontossá az olyan nagy akciók, amelyeket a kárpitművészek szerveztek az elmúlt években. A millecentenáriumon nyolc jelentős alkotó vállalkozott rá, hogy kárpitba szőve mondja el, mit jelent számára a Himnusz, majd negyvenhat gobelinművész együttműködése hozta létre a Kárpit határok nélkül című alkotást. A sorozat az idén három nagy terv megvalósításával folytatódott. A Magyar Kárpitművészek Egyesülete kezdeményezésére harmincnál több művész közös munkájaként megszületett a Szent István és műve című kárpit, megrendezték a Szépművészeti Múzeum nemzetközi kárpitkiállítását és a Ferenczy Noémi és követői című bemutatót Szentendrén.Az újjászületett gobelin című kötetben mindarról olvashatunk, amit említettem, s persze többről is, hiszen Jankovich Júlia szól az előzményekről, mindenekelőtt Ferenczy Noémi munkásságáról, hogy a történeti folyamatokba helyezve vázolhassa föl mintegy félszáz kárpitművész portréját. A legidősebbek, a most hetvenesek munkássága akkor kezdett kiteljesedni, amikor a középnemzedék – a bemutatottak nagyobb része – tagjai születtek, a legfiatalabbak pedig a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján indultak.„Gazdag és árnyalt tabló, ha nem is teljes, még annyira sem, amennyire ez szándékunkban állt” – írja a szerző a bevezetőben, sejtetve, hogy eredetileg néhány művésszel több szerepelt volna a könyvben, mint ahányan bekerültek. Kár ugyanakkor, hogy a könyvből hiányzik a témára és az egyes alkotókra vonatkozó, olykor igencsak gazdag irodalom felsorolása. Sok kívánnivalót hagynak maguk után a kötet reprodukciói is.(Jankovich Júlia: Az újjászületett gobelin. Balassi Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 5000 forint)P. Szabó Ernő***Némán mesélő falak, kövekTörténetek műemlékvédelmünk 120 évébőlCsöppet riasztó, mert talán túl hivatalos a cím, pedig a kiadvány gyönyörű és izgalmas. Műemlékvédelem törvényi keretek között: az intézményes műemlékvédelem százhúsz éves történetét dolgozza föl képeskönyvszerűen, sőt miként Cselovszky Zoltán, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal elnöke írja előszavában: kifestőkönyv gyanánt.Magyarország első műemlékvédelmi törvényét, a XXXIX. törvénycikket 1881 májusában hirdették ki, de a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága már 1872-ben megalakult. A nemzeti műemlékvédelmi rendszerek megszületése egybeesik Európa országaiban a nemzeti öntudatra ébredéssel. 1846-ban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók néven egyesült tudósok és polihisztorok fölhívták a polgárok figyelmét épített örökségünk védelmére, áll a kiadvány előszavában. Kifestőkönyvnek pedig azért aposztrofálja Cselovszky a pompás kötetet, mert százhúsz esztendő százhúsz műemlékvédelmi históriájával ajándékozza meg az olvasót, sok-sok korabeli fekete-fehér fotóval illusztrálva a kiragadott műemlék fölújításának, restaurálásának, konzerválásának, megmentésének történetét, festett rajzokkal, tervrajzokkal színezve a tarka kronológiát.Egy dátum – egy emlék. 1882-ből a nagyváradi székesegyházé, 1903-ból a kassai Szent Erzsébet-székesegyházé bontakozik ki. Röviden, tárgyszerűen, ez utóbbinál éppen nyolc rajzzal és képpel s a szerzőknek köszönhetően olvasmányosan is. Az 1920. (trianoni) esztendő a műemlékvédelmi útkeresésekről tanúskodik, a rá következő év már az új lendületet vett erőfeszítésekről. Az 1946. évi lapokon az alcsúti, a fertődi, a büki, a negycenki, a körmendi és a bodajki „sebesült” kastélyok láthatók, az 1956-oson a budai Várnegyed helyreállított házai. A 70-es évek végén kezdődött meg vidéki városaink történelmi központjának tervszerű helyreállítása, az 1980-at idéző oldalak Győr gyöngyszemeit mutatják. Az 1993-at – ez műemlékvédelmi esztendő volt – illusztráló képek a népi épületek megóvására indított tájházprogram szellemében szélmalmot, megindító szépségű parasztházakat, tekintélyes oszlopú tornácot, kemencét és elmélkedésre alkalmas méhest őriznek. A millenniumi 2000. év román kori templomot, templomromot s az előző, a másik millennium budapesti jelképét, a Hősök terét idézi, csupán a 2001. esztendő lapján nincs kép. Az idén megszületett a kulturális örökségvédelmi törvény. A kifestőkönyv lapjai tovább fűzhetők.A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Országos Műemlékvédelmi Hivatal kiadványát bizonyára a laikusok is szívesen forgatnák. Kár, hogy a kereskedelmi forgalomban nem kapható. Talán ezen változtatni kellene...(Műemlékvédelem törvényi keretek között – Történetek a műemlékvédelem 120 évéből. NKÖM–OMVH, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)Zsohár***Világtörténet nem csak ifjaknakE. H. Gombrich egyedülálló munkájaA neves művészettörténész köteteit már a hetvenes évek első felében kézbe vehették a hazai olvasók: A művészet történetét, majd a Művészet és illúzió című könyvét, amelyek világsikert arattak; az előbbit tizennyolc, az utóbbit tíz nyelvre fordították le, és számos utánnyomást értek meg. A nagyközönségnek szánt művei mellett tudományos igényű munkáival is találkozhattak a honi kutatók.Az 1909-ben Bécsben született szerző egészen fiatalon, a második világháború kitörése előtt néhány évvel, egyetemistaként kezdte írni rövid világtörténetét. És mert a világ azóta sokat változott, könyve módosításokra szorult. Ezért több alkalommal kiegészítette, legutoljára 1998-ban. A kötet lényege azonban változatlan maradt: mindazokat az eseményeket tartalmazza, amelyek a világ történelmének alakulásában szerepet játszottak. Gombrich könyve egyedülálló, mert egy huszonöt éves fiatalember képes volt átlátni és összefoglalni több ezer esztendőt, és mert lebilincselő, szórakoztató olvasmányt adott az érdeklődők kezébe. Van olyan esemény, amelyet úgy jegyzett le, ahogyan megélte, és ötven évvel később „javította saját magát”. Ezért is szánta fiataloknak a munkát. Mégsem csupán nekik ajánlható, hanem mindazoknak, akiket érdekel a történelem, és akik szeretnék az emberiség történetét összefüggéseiben megismerni – a kezdetektől szinte napjainkig.(Ernst Gombrich: Világtörténet fiataloknak. Az ősidőktől a közelmúltig. Vince Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1495 forint) Vida Barbara***Tiltott gyümölcs emlékeDaniel Pennac tanácsai kezdő olvasóknakSokan őrizgetjük magunkban a boldog percek emlékét, „a lopva töltött órákét”, „mikor titokban, a takaró alatt, a zseblámpa fénye mellett olvastunk. Karenina Anna és Vronszkij ekkor találtak egymásra – s miként ők, mi is megízlelhettük a tiltott gyümölcs ízét”. A tiltás elmúltával elmúlt volna a varázs? Kötelező penzummá silányult volna a világirodalom tengernyi csodás olvasmánya? Ha igen, ki a hibás? S főleg mi a teendő, hogy ne így legyen? Úgy tűnik ugyanis, abban nagy az egyetértés, hogy olvasni kell. De a rohanó élet! A televízió meg a videó és persze a számítógép. És ki tudja, még mi mindent elő nem ráncigálunk annak magyarázatára, hogy miért lett „gyötrelmes feladat” az olvasás a valamikor mesére éhes gyereknek. Csak azt nem valljuk be, mit rontottunk el mi, felnőttek. Pedig nekünk „sikerült” elérnünk, hogy megszűnt a bensőséges kapcsolat, amely a mesét hallgató gyerek és a mesemondó felnőtt között nem is olyan régen megvolt. A kortárs francia irodalom nálunk alig ismert remek tollú – és nehezen fordítható – írója szembesít mindazokkal a banalitásokkal és hazugságokkal, amelyekkel a felnőttvilág a saját rossz lelkiismeretét próbálja elaltatni olvasásügyben.„Könyörgök, sőt mi több, kérem e könyv pedagógiai kínzóeszközként való használatát mellőzni” – kanyarintja könyve elejére Daniel Pennac a mottót. Felelősséggel kijelenthetjük, „pedagógiai kínzóeszközként” ez a kis kötet használhatatlan. Derűs bölcsessége, szókimondása, humora, (ön)iróniája miatt. Annál inkább használható arra, hogy kellemes perceket szerezzünk magunknak és azoknak, akikkel szeretnénk megízleltetni az olvasás örömét. „Olvasni... olyasvalami, mint »szeretni«, »álmodni«” – mondja Pennac, és mi buzgón helyeselünk. De azt miért nem tartjuk magától értetődőnek, hogy olvasni nem lehet parancsszóra éppúgy, ahogy szeretni és álmodni sem? Miért nem ismerjük fel, hogy önmagukban célt tévesztenek az olvasásra buzdító kampányok? Létezik azonban számtalan apró fortély, amely segíthet. Ember kell hozzá, nem pénz. Csak meg kell tanulni újra mesélni. Megosztani hallgatóinkkal „a kincskeresés izgalmát, az újonnan felfedezett földrészeket. (Föld! Föld! Történet! Történet!)” És felismerni: „a könyveket nem azért írták, hogy a diákok elemezzék, magyarázzák, hanem hogy kedvükre, szívük szerint olvassák”. A Pennac által összeállított „tízparancsolat” szerint: élni kell a nem olvasásnak, az oldalak átugrásának, a végig nem olvasásnak, az újraolvasásnak, a bármit olvasásnak, a „bovaryzmusnak”, a bárhol olvasásnak, a hangosan olvasásnak – és főként a hallgatásnak a jogával. A többit megteszi maga a mű. A kézbe vett könyv. De nem a kivonata! És nem a róla szóló, olykor (el)rettentően tudós tanulmány!(Daniel Pennac: Nem kötelező olvasmány. Ford.: Székely Sz. Magdolna. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1250 forint)Ferch***Libri-könyvesbolthálózat Sikerlista