Laputa bölcsei

Vizi E. Szilveszter akadémikus vetette fel a témát nemrég: a jövő társadalma, amely egyúttal a legjobb társadalom, tudományos alapokon nyugszik. Ezáltal a polgár eleve intellektuálisabb beállítottságú lesz, megérti az élet öszszefüggéseit, józanul ítélkezik.

A téma nem új, minden kor úgy érezte, hogy ismét ki kell bontania a tudomány zászlaját, ami együtt jár a racionális életszemlélettel. Ezzel életmódot is választ, természetesen a leghelyesebbet. Nem sokkal a második világháború után, miközben a Harvard Egyetemen és az M. I. T. laboratóriumában Norbert Wiener a kibernetikával kísérletezett, C. P. Snow angol tudós népszerű tanulmányt írt a tudományról, a kultúráról és a kettő összefüggéséről. A várható konklúzió az volt, hogy a „jövőben” (mindig a jövőben!) a kettő nem választható szét: a tudomány és a kultúra egymást segítve válik világcivilizációvá, és megszelídíti az emberiség vad ösztöneit.

Sem C. P. Snow, sem Vizi E. Szilveszter nem válaszolt azonban arra a kérdésre, mit is csinálunk majd – Huxley és Orwell után –, amikor az ösztönök, a szenvedélyek visszakövetelik szerepüket az egyén és a csoport életében, sőt a kultúrát is újra meg újra átitatják irracionalizmussal. Arthur Koestler erre is válaszolt: kioperáljuk majd az agy és az idegrendszer egy részét (ahol az erőszak fészkel), és csak a racionális/etikai rendszert engedjük érvényesülni.

Még Koestler és Huxley elmélete előtt körvonalazódott John Dewey amerikai pedagógusé. Eszerint „intellektualizálni” kell a nagyközönséget, s ezt el kell kezdeni már az elemi iskolában, amelynek osztályait demokratikus szellemben illik kialakítani. Tehát: demokrácia, jól irányított elmék, racionalizmus, tudományszeretet – ezek a főbb jelzőtáblák a „jövő” társadalmának országútján.

És valóban, a döntő ideológia manapság nem a marxizmus, a liberalizmus, a szociáldemokrácia (ez mind csak ráadás), hanem a tudományos társadalom létrehozása, amely Descartes-nál kezdődik, Jeremy Bentham írásaiban folytatódik, majd Fourrier-nál, Owennél és az ipari-gépi társadalom egészében teljesedik ki, amelyet helyesen globalizmusnak nevezünk. Ritka manapság az olyan filozófia, amely megkerülheti a tudomány alapkérdéseit és vélt válaszait. Csakhogy most nem egy bölcseleti rendszerről van szó – mondjuk a szofisták Szókratész ellen –, hanem egy végleges rendszerről, amelyen túl csak kozmetikai módszerekről lehet vitát indítani, nem a rövidesen elvárható végcélról.

Amikor a „békés, nyílt” társadalom megvalósítása a cél, amikor John Dewey vagy Karl Popper demokráciáról, intellektualizmusról értekezik, a két gondolkodó éppen az emberi természetet zárja ki a jövendő társadalomformáló tényezői közül. Valahogy úgy, ahogyan Jonathan Swift tette, amikor Gullivert megismertette Laputa tudós akadémiájával, amely a felhők fölött lebegett ide-oda, és diktálta az emberek életmódját és tudományos véleményét. Semmiképp sem szeretném összehasonlítani Vizi E. Szilvesztert egy Laputa-tudóssal, de megállapítom: a mai szakértők nem is tudnak róla, hogy egy saját gyártmányú Laputában élnek, és onnan osztogatják tanácsaikat, parancsaikat. Csak éppen arról nem vesznek tudomást, hogy embertársaik nem kívánnak „tudományos” életet élni, sőt nem is érdekli őket a tudomány, vagy ha igen, ez abból áll, hogy a metróban gyorsan átfutnak egy újságot, amelynek írásairól nem tudják, mennyire érvényesek, esetleg egyenesen károsak. Ki vannak tehát téve a sarlatánságnak, a mindenható reklámnak, a felületes sikernek, amely többnyire csak romokat hagy maga után.

Dicséretre méltó minden akadémia és tudósgyülekezet, de kártékonnyá válik, ha politikai hatalom kerül a kezébe, mert azzal előbb-utóbb visszaél. Minden reggel olvashatjuk komoly újságok tudományrovatát, amely megpróbál rábeszélni bennünket, hogy életünket így vagy úgy irányítsuk. Nemcsak asztrofizikáról van szó ugyanis, hanem olyan áltudásról, amely álkomolysággal közli az alig ébredt polgárral, hogyan nevelje gyermekét, csillapítsa indulatait, tanulja meg nagyszülőként újra a szeretet mesterségét.

Karl Popper nyitott társadalma vagy Vizi E. Szilveszter tudományos társadalma pozitívnak látszik, amíg a tudomány nem kerül hatalomra. Ez viszont előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, a jeleit egyre inkább tapasztalhatjuk magunk körül. Minden kornak megvan a maga hite, meggyőződése: misztika, vallás, művészet, politika. A mi központi hitünk az abszolútummá magasztosított tudomány. Ilyenformán mindent tudományként fogalmazunk meg, mert csak így tartjuk hitelesnek és cáfolhatatlannak. Gyermeknevelés, politikai ambíció, vállalati publicitás, szerelmi kapcsolat stb. csak úgy nyer érvényt a közönség előtt, ha népszerű formulába csomagolják, hitcikk gyanánt árusítják. Ez a tudományláz néhány évtized múlva csökkenni fog, valami más veszi át a helyét, az iránta érzett rajongást. Addig viszont éppen a komoly tudós feladata lenne, hogy józanul forduljon a divatos jelszavak, formulák felé, és ne kötelezze el magát a globális megoldások mellett. Amennyiben rálátása filozófiailag kiegyensúlyozott, tanulmányozhatná a múlt kérdéseit, és rájöhetne, hogy a „tudományos társadalom” éppen olyan zabolátlan, mohó és erőszakos, mint az ösztönök által vezérelt társadalom. Elég részt vennünk tudományos vitákon, hogy feltáruljon előttünk az irigység, a féltékenység, a haszonlesés minden árnyalata. Jusson csak eszünkbe, hogy a kereszténység első századaiban tömegesen álltak be szerzetesnek az emberek, részben hit, részben divat, részben adómentesség okából. Ugyanez áll a tudományra és kisegítőire, de most a szerzetes helyébe a kutató lépett, ő népszerűsít, fogalmaz, gépesít. Bizonyára remekül ért a dolgához, de mint típus ma már túlment a tudományon, vagyis mindent tudományként kezel. A társadalmat is, annak milliónyi szálával, rejtett összefüggéseivel; az embert is, annak kiszámíthatatlan titkaival, a teremtés ködébe burkolt csodáival.

Laputa lakói, akik nyilvánvalóan szerényen kezdték, rövidesen megteltek gőggel. Föld feletti lebegésük remek szimbóluma annak a megvetésnek, amelyet az „átlagember” iránt éreztek. Persze javítani kívántak az emberek sorsán, mint a társadalom mérnökei és specialistái – a tudományos társadalom militáns zsoldosai – ma, amikor közlik velünk, miből áll az ideális emberiség, hogyan kell megnyirbálni az ösztönt, az érzelmet, a család iránti szeretetet, a hazafiasságot. Ki kell operálni az agy megfelelő részét, ajánlotta Koestler; neveljük tudományosan a gyermekeket, tette hozzá B. F. Skinner pszichológus; szervezzük meg demokratikusan, és neveljük demokratának az osztályt, írta Dewey. Azóta légiók lesik, vajon Laputába költöztünk-e.