Ló és lovas

Loptam a címet. Én is. Mint ahogy költők, festők, szobrászok is. Nem tudom, ki társította legelőször e két szót. Talán az az ősünk, aki először ült lóra. Mindegy voltaképpen. Más, ami az ember és a ló közötti harmóniát egyszerűbben és hűebben tükrözné, nem jutott eszembe.Láttam egyszer egy festményt, kortárs festményt, igazi pacsmag (az alkotót állítólag két hétig elvonón kezelték), a teremőr azt mondta róla, hogy egy lovat és lovasát ábrázolja, azok a görcsös vonalak, amelyek kisejlenek, istenigazából a vágtató állat és az ember közös mozgásának erővonalai. Aha – vektorok, gondoltam. Milyen érdekes. Ez sohasem jutott eszembe. Valahogy úgy emlékeztem, hogy mindig könnyedén ültem a lovon, amikor fáért mentünk, az esztenára, szénáért, bárhova, s Pali (a ló) és az én vektoraim soha nem görcsöltek, pláne nem vonaglottak.Aztán úgy hozta az élet, hogy sorsunk vektorai ellentétes irányba mutattak. Pali egyik napról a másikra a mennyei ménesbirtokot gazdagította. Biztos kiszemelt magának egy csinos kis kancát, örök életében nagy pernahajder hírében állt, lám képes volt túlgyalogolni még a Tejúton is holmi könnyűvérű pejért. Aztán nem jött vissza. Itt hagyott.Olvasom, hogy egy hivatal „lovakra és lovas tanyákra, azok szolgáltatásaira és a lovas turisztikai útvonalakra egyaránt alkalmazott minősítési rendszert kíván kialakítani”. Nocsak. Hátha meghatványozódik ettől a lóbarátok száma. Még kész szerencse, hogy ebben az egész lovas szolgáltatásban létezik valami eredeti és természetes minőségféle, amit nem igazán lehet hivatali módszerekkel fejleszteni: a ló maga. A magyar fajták bármelyike hivatkozási alap lehet a lovaglás népszerűsítésében. A lipicai, a mezőhegyesi és a kisbéri félvérek, a gidrán, a nóniusz. Türelmesek, okosak és mutatósak mindannyian.Bár szó, ami szó: a minőségi fejlesztésre vonatkozó elképzeléseket sosem szabad „leszólni”, állítólag ettől halad előre a világ. Valóban, skandallum lenne, ha a táborozó gyerek nem puha paplannal, hanem pokróccal takarózna éjszaka a tanyán, s nem meleg vízben mosdana, hanem a tanyagazda által kimert kútvízben. Szinte látom, hogy egy-két szülő azonnal beperelné a lovászt, amiért pirospozsgásra gömbölyödött gyermeke arca, s eltűntek a gödrök a fakó szemek körül, eltűnt a szép viaszsárga bőrszín, a gyerek jobban virít, mint a tapéta a nappaliban. Meg aztán a lovászokra is ki kellene fejleszteni valamiféle minőségi rendszert, mert cudar népek azok is. Halálra gyötrik a gyermeket, mozgásra, szabad levegőre kényszerítik, a lovak közelében fertőzésnek teszik ki, amelyen talán még az antibakteriális tusfürdő sem segít. Igazából ezért népszerűbb ma a lónál a jet-sky.Csak egyvalamit nem kell ma „minőségileg fejleszteni”: az agyakat. Egyetlen olyan szülő sincs ebben az országban, aki ne tudná, hogy egy eleven, hús-vér gidrán társasága össze sem vethető a Barbie baba garnitúrák rózsaszín, fröccsöntött pónijával. Meg sem lehetne számolni, hányan űznék gyereküket lovas táborba a tévéfotelből, a számítógép mellől, csakhogy... Csakhogy a panziók olyan silányak, a tanyák parasztosak, hogy a lovászokról ne is beszéljünk. S ezért, csupán csak a minőség miatt kénytelen minden szülő görög, spanyol, török last minute utakat lesni, hogy mégiscsak nyaraljon a gyerek. Lovat meg amúgy is láthat eleget, ha betéved egy képtárba.