Magyarfóbia mételyezi a pozsonyi politikát

A posztkommunista Demokratikus Baloldal Pártja 1998-ban a kormányalakítási tárgyalások során arra kényszerítette a Magyar Koalíció Pártját (MKP), hogy a koalíciós szerződésben mondjon le az önálló magyar egyetem kialakításáról, a Benes-dekrétumok eltörlésének az igényéről és az etnikai alapú területi autonómia létrehozásának forszírozásáról.

A politológusok rossz előjelnek tartották azt a fajta bizalmatlanságot, amelyet e követelés takart, ráadásul szakmailag elfogadhatatlannak azt, hogy egy koalíció „a mit nem teszünk” negativista kitételre épül. A politikusok meg azért döbbentek meg, mert az MKP programjában nyoma sem volt a Benes-dekrétumok esetleges felülvizsgálatának, az „etnikai alapú területi autonómiát” pedig egyként nevezték „szakmailag érthetetlen fogalomnak, gyakorlatilag kivitelezhetetlen elképzelésnek” a magyar politikusok. Az egész kezdeményezésnek egyetlen magyarázata volt: a magyarfóbia. Vélhetően az mételyezte meg a demokratikusnak mondott szlovák pártokat is, merthogy az említett két kérdéssel, illetve Dél-Szlovákia elszakításának a szándékával, mint az MKP valós céljával az akkor még kormányzó szlovák nacionalista és vezérelvű pártok riogatták a választókat.

Rosszul kezdődött tehát az MKP kormányzati szerepvállalása, s a szőlő csak savanyodott. Szlovákiával szemben a kisebbségi kérdéseket illetően két olyan elvárása volt az Európa Tanácsnak, az EBESZ-nek és az Európa Parlamentnek, amely gyors lépéseket igényelt. Az egyik a kétnyelvű iskolai bizonyítványok újraengedélyezése – amelyeket a harmadik Meciar-kormány nemzeti párti miniszter asszonya tiltott be rendelettel, s amely ellen országos tiltakozási hullám indult az MKP támogatásával – a másik az államnyelvről szóló törvény negatív hatásait korrigáló kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadása. Az új koalíció eleget is tett ezen várakozásoknak, ám a kétnyelvű bizonyítványt nem miniszteri rendelettel engedélyezte a baloldali tárcavezető, hanem törvénymódosítással, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a korábbi tiltakozások valóban törvénytelenek voltak, s ennek eredménye pedig az lett, hogy az MKP nem tudta visszahelyezni funkcióikba a leváltott és meghurcolt iskolaigazgatókat. A kisebbségi nyelvhasználati törvényt is elfogadta a parlament, de – emlékezetes – az MKP tiltakozása ellenére, mert a baloldali képviselők még azt sem tették lehetővé, hogy a kisebbségek nyelve használható legyen a névadási, esketési és temetkezési szertartásokon, az államigazgatásban pedig egyáltalán nem.

A magyarok csatája folytatódott a baloldallal a mezőgazdasági támogatások rendszerének módosítása, illetve a nevesítetlen földek önkormányzati igazgatásba helyezése kapcsán. Ebben az esetben még részsikert sem könyvelhettek el a magyarok, akik az alkotmánymódosítást is úgy támogatták, hogy a parlament egyetlen javaslatukat sem fogadta el. A kudarcsorozat során többször felmerült, hogy az MKP-nak el kellene hagynia a kormánykoalíciót, ám a párt vezetői minden alkalommal arra hivatkoztak, a választási ciklus legnagyobb projektje a közigazgatási reform, amely döntően befolyásolja majd az ország és a felvidéki magyarság sorsát, ezért vállalni kell a kormányzati felelősséget. A közigazgatási reform koncepciója ugyanis a szubszidiaritás elvére építve fogalmazta meg a nagyfokú decentralizációt, a megyei önkormányzati rendszer kialakításának a kritériumai között pedig az etnikai elvet és a kulturális-történelmi hagyományokat is javasolta figyelembe venni. Ennek alapján az MKP abban bízott, hogy a megyerendszer kialakítása az ország olyan új területi, igazgatási felosztását eredményezi, amely során megvalósulhat a magyarság részleges önrendelkezési joga.

A Magyar Koalíció Pártja a közigazgatási reform első két törvényének elfogadása után a koalíció elhagyására készül, mert bebizonyosodott: minden rossz, ha rossz a kezdet, s az MKP már nem tud tovább hátrálni, na meg nincs is neki miért. A baloldal ugyanis az ellenzékkel összefogva úgy fogadta el a törvényeket, hogy a parlamentben konkrétan megfogalmazódott: nem alakulhatnak olyan megyék, amelyekben a magyarok aránya meghaladja a harminc százalékot, mert akkor a megyei önkormányzatokban olyan szerephez jutnak, hogy a döntéshozatal folyamatában megkerülhetetlenek lesznek, a választásokat pedig a többségi elvre építve fogják megvalósítani, ami azt jelenti, hogy korlátozzák a magyarok esélyeit az önkormányzatokba jutáshoz. A megyei elnökök megválasztása ráadásul kétfordulós lesz, s megintcsak a parlamentben megfogalmazottak alapján azért, nehogy a több szlovák jelölt miatt szétszóródott szlovák szavazatok okán a mintegy 20-25 százaléknyi magyarok jelöltje nyerje el a posztot. Azaz: ahogy a kezdeteknél a magyarfóbia irányította a szlovák kormánypártok cselekvését, a közigazgatási reform során is az döntött, s bár a törvények a szlovákoknak sem felelnek meg, nincs politikai akarat azok módosítására. Amennyiben az MKP Országos Tanácsa augusztus 25-én a kilépés mellett dönt, semmi mást nem tesz, mindössze tudomásul veszi, hogy a magyar pártot célja ellehetetlenítésével egyszerűen kiszorították a kormányból.